Új úton a lótenyésztés

Hol és mikor kezdődött? Ki indította el?

Vannak, akik esküsznek rá, hogy Csekonics József nevéhez fűződik a lótenyésztés magyarországi felvirágoztatásának terve. Mások viszont Hadik Andrást, a Bécsi Legfelsőbb Haditanács elnökét, az Európa-szerte ismert hadvezért tekintik a magyar lovas szellem újraélesztőjének. Kétségtelen, hogy mindkettőjüknek nagy érdeme fűződik ahhoz, hogy a Habsburg-ház trónvédő háborújának és a török hódítók további visszaszorításának nehéz korszakában sikerült a kátyúból kimozdítani a hazai lótenyésztést. Az érdemek elismerése mellett viszont látni kell, hogy ez a két katona inkább csak apostola, mint elindítója lehetett annak, amire a Monarchia katonai vezetése már korábban ráeszmélt.

Ennek első írásos nyoma az az 1766-ban megjelent császári körlevél, amelyet annak érdekében adtak ki Bécsben, hogy a Monarchia egész területén a lótenyésztés felkarolására buzdítsák a gazdákat. Nagy szükség volt erre a buzdításra, mert akkoriban a magyar földesurakat, de a telkes jobbágyokat sem vonzotta a lótartás, még kevésbé a tenyésztés.

A parasztember – akit a robot egyre növekvő tehertételei szinte teljesen megbénítottak – örült, ha ökröt tudott tartani. A szarvasmarha kevésbé kényes a gyomrára, azt könnyebb volt takarmányozni. Az is az ökörtartás mellett szólt, hogy az ökörfogatot nem rendelték forspontba (n. előfagat). Azzal nem kellett urakat, papokat, hivatalnokokat fuvarozni, az mentes volt a katonai igénybevétel alól.

Azért említettem ezt az 1766-ban megjelent körlevelet, mert ez bizonyítja, hogy Csekonics József – aki 1757-ben Kőszegen született, és 1774-ben lépett be a hadseregbe-, tizenegy évesen nem lehetett az első kezdeményező. Az viszont tény, hogy a folytatásban komoly szerepet vállalt.

_{Valószínűleg a fenti bekezdésben nyomdahiba van. Javítani nem szerettük volna, inkább itt jelezzük, hogy a szerző valószínűleg a kilenc, és nem a tizenegy éves Csekonics Józsefre gondolt.}

Csekonics József leírta az 1817-ben készített önéletírásában, hogy 1784 végén, Budapesten találkozott II. Józseffel, aki élénken érdeklődött a magyar lótenyésztés helyzetéről. Úgy látszik, erre már korábban is számított a fiatal lovastiszt, aki tervet készített a magyar lótenyésztés felvirágoztatására s azt átadta a császárnak.

A „császári és királyi fenség” belelapozott a tervbe és ezt mondta: „Helyes! A tervet Bécsben átvizsgáltatom. Jó volna, ha Ön is haladéktalanul odajönne.”

Mi volt ebben a tervben?

Lényegében az, hogy Magyarországon minél hamarabb fel kellene állítani a katonai méneseket. A Bécsi Legfelsőbb Haditanács döntött. Elfogadta Csekonics József javaslatát és utasította gróf Hoditz Józsefet, a bécsi karabiner ezred parancsnokát, hogy Csekoniccsal együtt utazzon Magyarországra és szemeljen ki olyan területet, ahol az első katonai ménes alapjait le lehet rakni. Döntés született arról is, hogy a ménes legalább 500 kanca és hozzájuk szükséges tenyészménállomány elhelyezésére biztosítson lehetőséget. A későbbiekben pedig úgy kell az építkezést biztosítani, hogy az újonnan felállított ménesben született csikók fölnevelése, továbbá a gazdáktól katonai célokra felvásárolt növendékek ellátása minden tekintetben biztosítva legyen.

Hoditz József ezredes és Csekonics József kapitány alapos szemlélődés után úgy döntött, hogy a Nagyalföld délkeleti peremén, a mezőhegyesi, a Kamarás-pusztai és a kovácsházai birtokokat javasolják az első magyarországi ménes létesítésének helyéül. Javaslatukat a császár 1784. december 20-án elfogadta és aláírásával szentesítette. Így ez a nap tekinthető a Mezőhegyesi ménes alapításának dátumául. De vannak, akik ezt megkérdőjelezik. Ugyanis az Ó-mezőhegyesi kerületben van egy lakóház céljaira szolgáló épület, amelynek falába márványtáblát helyeztek ezzel a felírással:

„E házban írta alá Mezőhegyes kincstári tulajdonba vételére vonatkozó rendeletét és itt töltött, egy éjszakát II. József császár, Magyarország uralkodója 1789 nyarán.”

A lótenyésztést segítő rendeletek közben szinte egymást érték, de az eredmény bizony vékony maradt. Ennek nyomós okai voltak. Többek között az, hogy azok a jobbágyok, akik a jámbor ökörről átváltottak a szilaj lóra, nem tudták a megszületett csikókat fölnevelni. S ha ez egyiknek másiknak sikerült is, de bizony nem lett belőle paripa.

Miért nem?

Mert ezek a nemes vérű csikók kényes természetűek voltak és a mostoha tartás, a rossz takarmányozás miatt többségükben csököttek maradtak. A vármegyék – amelyeknek hatalmát II. József rendelete alaposan megnyirbálta – még talán örültek is a balsikernek és felirataikban rámutattak, hogy a magyar jobbágynak nincs kitartása ahhoz, hogy három, négy esztendeig zaboljon haszon nélkül.

Szóvá tették a panaszosok, hogy csikóik, miután azok hámba kerültek, nem mentesültek a forspont alól. A panasz orvoslására Bécsben kiadták az ukázt: a jobbágyok harmadfüves csikait is megilleti a lovakra érvényes mentesítés. Szólás-mondássá vált a jobbágyok között, hogy a császár többre becsül egy szép csikót, mint tíz jobbágycsemetét.

A földbirtokosok – akiknek egyik része a lótenyésztés rizikója miatt tartózkodott a csikóztatástól – ugyancsak nehezen szánta rá magát arra, hogy a bécsi udvar kívánságának megfelelően fedeztesse be a kancákat. Nekik külön kedveskedett Mária Terézia, aki 1777-ben rendeletet adott ki, hogy a földesurak – akik megszívlelik a felülről érkező biztatást, tenyésztési díjban részesüljenek. Három év múlva, 1780-ban Bécsben újabb kedvezménnyel rukkoltak ki, aminek értelmében azok a lótenyésztő uradalmak, amelyek évente legalább 50 lovat adtak át a lovasezredeknek, a magas átvételi áron túlmenően aranyérmet kaptak. A legkiválóbb tenyésztőnek pedig maga Mária Terézia tűzte mellére a Szent István keresztet.

Nem érdektelen megjegyezni, hogy a tenyésztés elsősorban Erdélyben és a Nagyalföldön indult újra virágzásnak.

Csongrád megye főispánja, aki maga is lelkes lótenyésztő gazdának számított, 1776-ban 500 arany forintért vásárolt két értékes tenyészmént a vármegyének és a tenyésztői munka irányítására egy huszárkapitányt szerződtetett. Ebben az időben 3000 csikó legelt a hódmezővásárhelyi ménesekben, de Szentesen is sok volt a csikó. A császári rendelet alapján három év alatt 30 tenyészmént állítottak be fedeztetésre és a méneseket külön parancsnokság alá helyezték.

Ide kívánkozik az a szentesi följegyzés, amelyet Ádám Székely István szentesi csikós-számadó készített. Ebben a leírásban arról ad számot a csikósgazda, hogy 1789-ben rettenetes aszály sújtotta a környéket és a ménes átteleltetésére nem volt elegendő széna. Ádám Székely István vállalkozott arra, hogy csikósaival útra keljem a Bánátba és annak mezőségein teleltesse át a ménest.

A vállalkozás sikerült, a ménes áttelelt.

A trónon Mária Terézia örökébe lépő II. József egyik első intézkedése az volt, hogy Moldvába és Ukrajnába küldött ki vásároló bizottságot, akik hatvan fedezőmént hoztak be Magyarországra. Ezeket a méneket azokra a vidékekre irányították, ahol a legerősebb volt a ló ellenes hangulat.

A bécsi udvarban persze akadtak olyan tanácsadók is, akik minden követ megmozgattak a sok pénzt emésztő lovas akciók lefékezésére és azt jósolták, hogy II. Józsefet a lovak kivetik a nyeregből. Még a Legfelsőbb Udvari Haditanácsban sem volt egység a Magyarországon erőteljesen támogatott lótenyésztési programmal kapcsolatban. Így Hadik Andrást is támadták, aki emiatt komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy lemond a Legfelsőbb Udvari Haditanács elnöki tisztéről.

Mindent egybevetve a XVIII. század második felében majdnem olyan nehéz volt az ökröktől a lovakra átváltani s azokat felnyergelni, mint az 1950-es és 1960-as években a lóról leszállni és a traktorra felkapaszkodni, a kisparaszti szemléletet levetkőzve, a mezőgazdaságot motorizálni. Az előbbinek ugyanúgy megvoltak a kerékkötői, mint ennek az utóbbinak. A nagytáblás gazdálkodásnak, a közösnek, az újnak.

A lótenyésztést segítő erőfeszítéseknek végül jelentkezett az eredménye. Az első ilyen sikert az jelentette, hogy a magyarországi ménesek és a kistenyésztő gazdaságok elegendő lovat tudtak a XVIII. század utolsó évtizedére biztosítani ahhoz, hogy a Monarchia lovasezredeiben enyhüljön a ló hiány. Más kérdés, hogy ezek a lovak olyanok voltak-e, mint amilyenekről II. József álmodott?

Annyi bizonyos, hogy a hadsereg lóállományának minőségével nem voltak teljesen elégedettek a katonai szakértők, akik egyöntetűen állapították meg: „a lovak állóképessége gyenge, a nagy hajtásban lesántulnak, megbetegszenek és a terhet sem bírják”. Pedig a tenyésztéssel kapcsolatos ismeretek elterjesztésére is gondoltak Bécsben. Wollstein Jánosbécsi egyetemi tanár – a Bécsi Állatgyógyászati Intézet igazgatója megbízást kapott arra, hogy készítse el a lótenyésztők hasznos útmutatóját. Az útmutató elkészült, azt magyarra lefordították és gyorsan kezébe adták mindenkinek, aki a tenyésztésben vagy nevelésben tevékenykedett. A magyar fordítást Tolnai Sándor, a pesti egyetem állatgyógyászati professzora végezte el.

„Rossz küllemű kanca, amit vékony abrakon nehéz munkára fog a gazdája, nem dob jó csikót!”

Hadik András, a Legfelsőbb Bécsi Udvari Haditanács elnöke állapította meg ezt abban a jelentésben, amelyet a Haditanács egyik viharos üléséről II. Józsefnek készített. Ez a megállapítás is arra mutat, hogy az idős hadvezér kitűnően ismerte a magyarországi viszonyokat és azon belül a jobbágyok helyzetét. Még egy érdekes mondat szerepel a jelentésben, amit elsősorban nem az uralkodónak, hanem a lassú előhaladás miatt türelmetlenkedő udvari lebzselőknek és kritikusoknak szánt a hadvezér. A mondat nyersfordításban így hangzik:

„Vannak, akik elfelejtik, vagy talán nem tudják, hogy a kanca – akármilyen jól zabolják – esztendőben csak egyszer dob csikót, amit három-négy esztendeig kell nevelni, mire hámba foghatjuk, felnyergelhetjük.”

A hadi helyzet a türelmetlenkedők malmára hajtotta a vizet, akik a gyors hadisikerek elmaradása miatt bírálták a hadvezetést.

Hogy mennyi anyagi áldozatot követelt a hosszan tartó háború? Erről hozzávetőleges képet alkothatunk, ha a Mezőhegyesi Ménesbirtok korabeli okmányaiban lapozunk.

A török ellen vívott hosszú háború, majd pedig Napóleon seregeivel folytatott küzdelem során Mezőhegyesről 170 000 lovat szállítottak a Monarchia hadseregének. Ezeknek egy része mezőhegyesi nevelésű volt, de a zömét úgy vásárolták fel, s Mezőhegyesen törték nyeregbe, vagy hámba és aztán indították útba a küzdőkhöz. Jelentős részben Mezőhegyesről küldték a lovak után a takarmányt is, aminek felvásárlása, tárolása is sok fejtörést okozott. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy ide összpontosították a török ellen küzdő hadsereg katonáinak szánt élelmet, akkor domborodik ki teljesen Mezőhegyes szerepe.

A háborúk alatt mintegy 20 000 vágóökröt hajtottak a mezőhegyesiek a sereghez. A hajtásokra előzetes járatásokkal és a folyókon való átúszásokkal készültek. A vezérállatok után mentek a többiek, s a vezéreket külön szoktatták hozzá a folyók átúszásához. Amelyik állat nem tudott jól úszni, azt ladikról segítették partra a hajcsárok.

Visszakanyarodva a lótenyésztésre, a Mezőhegyesi Ménesbirtok alapításának időszakában, a hadseregnél nemcsak a lovak erőnléte, gyorsasága, de a szőr színe is fontos volt. A lovasezredek ugyanis ragaszkodtak a régi külsőségekhez. Többek között ahhoz, hogy egy-egy ezrednek valamennyi lova azonos színű legyen. Mezőhegyesen ennek megfelelően 7 színcsoportba sorolták az állományt. A színcsoportok ezek voltak: pej, sárga, hollófekete, szürke, deres, almásszürke és fakó.

Ez a hét besorolás jelentette a Monarchia lóállományának színskáláját.

A mezőhegyesi mének egyik része bent maradt a ménesben, a másik részt pedig a fedeztetési idényre kihelyezték a Mezőhegyesi Ménesbirtok körzetéhez tartozó, négy megyét behálózó fedeztető állomásokra. A fedeztetést úgy irányították, hogy a csikózások a tél végi és a kora tavaszi időszakra összpontosuljanak. A mezőhegyesi csődöröktől származó csikókat aztán magas áron vásárolták össze. A rendelet, amelyet a felvásárlás rendjének szabályozására hoztak előírta, hogy az elsőfüves csikóért 18-24, a másodfüvesért 35-45, a harmadfüvesért pedig 65-75 forintot köteles fizetni a hadipénztár. (Elsőfüves csikó az, amelyik egy nyarat töltött el a legelőn és még nem töltötte be élete első esztendejét.)

A csikók ára a korabeli ökörárakhoz viszonyítva, de a többi mezőgazdasági termék árához mérve is toronymagasságba ugrott. Összehasonlításul szolgáljon az 1788. évi csongrádi vásár, ahol egy pár jó húsban levő ökörért 60 forintot kapott az eladó, s ugyanakkor, ugyanott egy harmadfüves csikóért 74 forintot fizetett a csikóverbuváló bizottság.

Csekonics Józsefet 1786 januárjában nevezték ki a Mezőhegyesi Ménesbirtok parancsnokává és ezt követően egy év leforgása alatt 4 000 csikót és lovat vásároltak fel, törtek nyereg alá vagy hámba és küldtek utánpótlásként a seregekhez. Mezőhegyesen éppen csak elkezdték a jó huszárló típusának kialakítását, máris új feladatot jelöltek ki Bécsből. Az erős szár-ló típusát kellett kitenyészteni. Az „add uramisten, de rögtön” szemlélet, kapkodásba csapott át, és Mezőhegyesre is a kapkodás nyomta rá a bélyegét.