A tizennyolcadik század végén a vízi utak kivételével szinte csak a lófogat, meg a nyereg állt az európaiak rendelkezésére, ha netán gyorsan akartak nagyobb távolságokra eljutni. Ez volt a helyzet a hadseregeknél is. Mezőhegyes Bécstől még váltott lovakkal is túlságosan messzire, négynapi járóföldre terült el. Lóháton, lóhalálában négy nap oda és ugyanannyi vissza. Ha ehhez az intézkedésre adott válasszal eltöltött időt is hozzáadjuk, kiderül, hogy Bécs és Mezőhegyes között tíz nap alatt fordult a posta. Márpedig a császári intézkedések, de még a tenyésztői utasítások sem késhettek ennyit. Közelebb kellett hozni a magyarországi lótenyésztő állomást a császárvároshoz.
Hogyan? Közbeeső állomás létesítésével.
Így döntött 1789 szeptemberében a Legfelsőbb Udvari Haditanács, s ezt nyomban közölték Csekonics Józseffel, a dragonyos kapitánnyal, a Mezőhegyesi Ménesbirtok parancsnokával. De erről majd később…
Mária Terézia idejében, de még később is többnyire örökség, csere-bere és ajándékozás révén került újgazda kezébe egy-egy nagybirtok. Leggyakrabban az uralkodó ajándékozott, de nem a sajátjából, hanem a kegyvesztett urak vagyonából. Kivételesen ritka eseménynek számított az olyan birtokcsere, amikor meglehetősen külterjes viszonyok között gazdálkodó uraság, birtokáért aranyban – nem pedig váltóforintban – százezreket fizetett a vevő az eladónak. Komárom vármegye korabeli okmányait böngészve, mindössze egy ilyen szerződésre bukkantam. Ez Bábolna-puszta és a hozzá tartozó birkalegelő és kevéske szántó adásvételének hiteles okmánya.
Nemcsak a bábolnai birtok megszerzésének előzményei érdekesek, hanem rendkívül izgalmas az a százötven esztendő is, amelyet az uradalom egykori alkalmazottai és cselédei császári és királyi korszakként emlegetnek. Az emlékezők hozzászámították ehhez a korszakhoz a „Magyar Királyi Ménesbirtok”-nak azt az időszakát is, amelyet a király nélküli királyság idején, a Horthy rendszerben éltek át.
Akik a múltat a jelennel összevetik, azok meggyőződhetnek róla, hogy a lovas múltnál izgalmasabb jelent a szárnyas jelen, ahogy a baromfitenyésztést sokan emlegetik. De ha a jelent a jövővel próbáljuk összevetni, az még talán a szárnyas korszaknál is izgalmasabbnak ígérkezik.
Nem túlzás: Bábolna magyar agrártörténet fejlődésének útján mérföldkőnek számít.
Annak tekintették írók, újságírók, közgazdászok és olyan agrárszakemberek is, akik az elmúlt két évszázad alatt Bábolnán jártak. Bábolnáról írtak, vagy éppen beszéltek.
Ilyen értékelésnek tekintjük Fényes Elek Komárom vármegyéről írott könyvének azt a részét, amelyben elismeréssel szól a ménesbirtok 1847-beli állapotáról és többek között megjegyzi, hogy az épületek faültetvények között vannak, sétakertekkel körülvéve.
1897 nyarán a sziámi király látogatott el nagyszámú rokonságával és természetesen a magyar kormány minisztereinek társaságában a ménesbirtokra. Ez az érdeklődés egymagában is bizonyíték arra, hogy már a múlt század végén is világhíre volt Bábolnának. Különben aligha ejtette volna útba európai körútján Ázsia akkori leggazdagabb uralkodója az állattenyésztés magyar fellegvárát, ahol az uralkodóknak kijáró pompával fogadták. A nagyigmándi vasútállomástól – ahol a vendégek különvonata állt – a Bábolnáig vezető út mentén a tenyészállatokat sorakoztatták fel, majd pedig mindent végigjártak a ménesbirtokon.
A király – miután vásárolt Bábolna tenyészanyagából – úgy nyilatkozott, hogy amit látott, az minden addigi megtekintett gazdaság állatállományát, rendezettségét és szépségét felülmúlja. Neki és kíséretének nemcsak látványosság, hanem tanulmányút volt a bábolnai látogatás.
Theodore Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke – akit később meggyilkoltak – 1910-ben ellátogatott Bábolnára, ahol a lótenyésztésben járatos szakértő szemével nézett körül és így nyilatkozott:
„A bábolnai ménest látni kell! A lovakról és a tenyésztés munkájáról csak az elismerés hangján lehet nyilatkozni. A bábolnai lovak gyorsaság tekintetében és küllemükben is a világranglista első helyén állnak. A mi méneseink, de az angliaiak is csak a második, harmadik helyen vannak.”
Hol van Bábolna?
Van, aki így válaszol: Komárom megyében, de akadnak ennél precízebb válaszadók is. Az egyik hatodik osztályos fiú – akit Komáromban kérdeztem meg, így határozta meg ennek az erőteljesen fejlődő településnek a földrajzi fekvését: Bábolna a Kisalföld szélén terül el, a Concó patak, s a Bakonyér között.
Ezek után lapozzunk bele azokba a felmérésekbe, amelyek a bábolnai ménesbirtok központi üzemének geológiai viszonyait, éghajlati adottságait, természetrajzi helyzetét tárják elénk. Kezdjük azzal a jelentéssel, amelyet Horusitzky Henrik agrogeológus a Földtani Intézet megbízásából 1900-ban végzett.
„A Bábolnai Állami Ménesbirtok domborzati viszonyait a ponthusi (alsó pliocén) tenger üledékének hullámos alapja, majd a diluviális folyó hordalékának északnyugati-délkeleti irányú dombos vonulatai és végül az alluviális vizek következtében kinyalt apróbb völgyecskék és mélyödmények képezik. Maga a puszta mintegy katlanban fekszik, amely észak felől magasabb, déli irányból pedig alacsonyabb dombokkal van körülvéve. Kelet felé, az úgynevezett Mészáros út irányában meglehetősen sík a terület, nyugat felé pedig a völgy határozott lejtésű… Alacsonyabb területeket Keletről a Concó pataknak, Nyugatról pedig a Bakonyérnek a birtok területébe benyúló öblei és kisebb völgyei képeznek. Ilyenek: a Farkaskuti füzes, a Karabukai erdő alatti patak környéke, továbbá a Bakonyér mellékvölgyei”.
„Nagyobb folyóvízzel a terület nem rendelkezik. A szóban forgó mélyebb fekvésű területek a patakok áradásakor és nagyobb esőzések alkalmával hosszabb, rövidebb időre mocsarasakká válnak, de a rajtuk megálló víz hamar lefolyik, illetve elszivárog”.
Helyenként a lösz futóhomok társaságában, vagy azzal összekeveredve fordul elő… A kavics települési viszonyai szeszélyesek. Az 1816-ban készült térképen még a birtok összterületének 75 %-a volt szélhordta homokkal fedve. A futóhomokot 1860-ra zömében már megkötötték és a századfordulón Bábolnán dolgozó agrogeológusok már nem találtak futóhomokot.
A talaj alsó rétegeinek vizsgálatáról így számol be Horusitzky Henrik:
„Az egész terület alapágyát a pontusi tenger üledéke képezi, amely a vizet át eresztő szürkés, majd sárgás, kékes agyagból áll. Közvetlenül a felső talajréteg alatt csak egy helyen fordul elő ez a képződmény, éspedig a banai szőlők alatt. Feltárva viszont található ez az agyag a Karabuka-erdei homokbányában és a Lobkowicz erdei kavicsbányában, ahonnan a homokot, illetve a kavicsot már elhordták. Másutt az agyag diluviális homokkal és kaviccsal van fedve. Az Ács felé vezető út mentén, közel a birtok határához az 58. fúrás alapján 60 cm vastag agyagos homokot és 200 cm vastagságban kékesszürke agyagot hozott fel a fúró.”
A geológiai viszonyok természetesen azóta sem változtak, de az egykori bábolnai határra már aligha ismerne rá, aki a huszadik század első felében járt utoljára Bábolnán. Kukoricatáblát kukoricatábla követ és közéjük nyárfaerdők, akácligetek ékelődnek. A nyárfás-ligetes erdőket az 1960-as években telepítették, az akácosok pedig a múlt században szélfogóként szolgáló időszakot idézik. Amit még meg kell említeni: a régi majorok helyén – és számos frissen kijelölt ponton – állattenyésztő telepek, tojásgyárak, sertésekkel, juhokkal betelepített korszerű tenyésztőüzemek, amelyeknek környékén alig lát embert az erre járó idegen.
Bábolna évi csapadékátlaga 570-630 milliméter között ingadozik, s ebből 300-350 milliméter a vegetációs időszakban öntözi a földeket. A hőmérséklet sok évi átlaga 10,7 °C, a fagyos napok száma – amikor a hőmérséklet higanyoszlopa hosszabb, rövidebb időre a fagypont alá süllyed – 90-100. Ebből 10-15 számítható zord napnak, amikor – 10 °C-nál hidegebb van. A napsütéses órák száma éves átlagban számolva 1 900 és 1 950 között ingadozik, az uralkodó széljárás északnyugati, s a szélmentes napok száma eléri, a 100-at. Bábolnán átlagosan 15 nyári zivatar vonul át és nem ritkák a heves és sok kárt okozó jégverések.
A birtok éghajlati adatai a fenti számokat nézve nem mutat eltérést attól, mit a meteorológusok a Kisalföld északi peremén jellemzőként határoztak meg. Ez így igaz, ámde akik a bábolnai mikroklíma feljegyzett adatait is megvizsgálják, meggyőződhetnek arról, hogy van itt az átlagostól eltérő hátrányos időjárási jelenség is. ilyen többek között az, hogy a csapadékmegoszlás általában szeszélyesebb, mint a Kisalföld más tájain. Ahogy a bábolnaiak mondják: az eső vagy korán, vagy későn érkezik, és ha egyszer elered, nincs isten, aki elállítsa.
A pusztító jégverés egy közeli példa.
1977 nyarán a bábolnai határt sújtó ítéletidő nemcsak a veteményesekben, hanem az épületekben is tetemes kárt okozott. A kukorica vetésterületének egyharmada teljesen elpusztult, az épületek tetőszerkezetét is kilyuggatta a dió nagyságú jég.
A talaj összetétele olyan, mint az időjárás. Szeszélyesen változó. Vannak a bábolnai határban olyan sülevényes foltok, amelyeket a talajjavítás legkorszerűbb eszközeivel sem sikerül megszelídíteni. Pedig a bábolnaiak mindent megpróbáltak, hogy határuk minden négyzetméterét biztonságosan termő talajjá alakítsák.
Elsősorban a 18. század végére jellemző stratégiai helyzet játszott szerepet abban, hogy a második magyarországi katonai ménest Bábolnán létesítették. Emellett szólt Bécs viszonylagos közelsége és az a szempont, hogy a Dunántúl lótenyésztését is be kívánták vonni a háborús ló utánpótlás biztosításába.
A bábolnai ménesbirtok megszerzése körül persze keringtek másfajta hírek is, például az, hogy Bábolna földesura, Szapáry József gróf túlságosan sok pénzt kártyázott el Bécsben, olyan urak társaságában, akik bejáratosak voltak a császári udvarba. Állítólag ők emeltek szót azért, hogy Szapáry, a kártyapartner pénzhez jusson, s tovább kártyázhasson. Erre persze bizonyíték nincs, de ennek az ellenkezőjét sem lehet határozottan állítani. Korszakokat idéző földrajz Bábolna földrajza, amelyet varázslatossá szépítenek a helynevek.
Aki mindezekről szeretne meggyőződni, járja végig a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát aszfaltozott dűlőútjait és olvassa el az eligazító táblákat.
Határrészek, erdők, majorok, kutak nevei tanúskodnak, hogy kunok, szlávok, németek és magyarok hagytak ránk emlékeztetőnek földrajzi neveket, amelyek letűnt korszakokat idéznek, de példázzák a jelent is. Karabuka, Ölbő, Kajánd kun telephelyként került rá a készülő helytörténeti térképre. Nyeszkenye a szlávokat idézi, Jägerhof a császáriakat juttatja eszünkbe, az Ördöghegy, a Pipaszárerdő, a Gulyakút, a Szőlőerdő pedig azt bizonyítja, hogy az itt lakó magyar embereknek is volt fantáziája, szépérzéke a névadáshoz.
| Előző fejezet | Tartalomjegyzék | Következő fejezet |