Radnóti Miklós utca

A 16-os lakótelep egyetlen keresztutcája. A Dózsa György utcából nyílik, áthalad a Móra Ferenc és az Ady Endre utcákon, majd belőle nyílik a Kinizsi Pál utca és végül kiérkezik az egykori jégeri bejáróig. A mintegy 600 m hosszú utca rendelkezik az infrastruktúra valamennyi vívmányaival, ahogy ezt a korábbi utcáknál is megszoktuk, vagyis víz, villany, gáz, telefon, csatorna, parabola-antenna-rendszer az itt lakók rendelkezésére áll.

Az utca portalanított. Járda azonban az egész utcában nincs, sem a jobb oldalon, sem a bal oldalon. Ennek megépítése – ahogy ez nálunk Bábolnán szokásossá vált – az utca lakóira vár.

Az utca névadója Radnóti Miklós költő és műfordító. Radnóti József Attilának volt a kortársa. Mind a ketten a két világháború közötti időszak antifasiszta költészetének kiemelkedő személyiségei voltak. Életük, költészetük, sorsuk szinte azonos. Mindketten fiatalon és tragikus körülmények között pusztultak el. Egyikük sem érte meg a 35. évet.

Radnóti Miklós 1909-ben született Budapesten. Szülei korán elhaltak, így egész fiatalon árvaságra jutott. Gyámja, az egyik nagybátyja lett, aki egyébként nagykereskedő volt. Mi sem természetesebb, minthogy a fiából – mármint Radnóti Miklósból – is kereskedőt akart nevelni. E célból 2 évre Csehországba Liberecbe küldte egy textiliskola elvégzése céljából. Ezt sikeresen elvégezve hazatért, de nem lett kereskedő. Mint magántisztviselő dolgozott és ez mellett szenvedélyének, a versírásnak élt.

Első verseskötete a ,,Pogány köszöntő’’ 21 éves korában, 1930-ban jelent meg. Verseit a kritika kedvezően fogadta. Ezen fellelkesülve elhatározta, hogy olyan pályát választ magának, amelyik közel áll az irodalomhoz. Beiratkozott a szegedi egyetem bölcsész karára. Csakhamar egy fiatal szervezetnek, a ,,Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumá’’-nak egyik vezetője lesz.

A kollégium tagjai baloldali gondolkodású egyetemi hallgatók, akik többek között falukutatással is foglalkoztak. Járják a falvakat és a tanyákat, tanulmányozzák a környék lakosságának életét, helyzetét. Radnóti itt ismerkedik meg a szegény parasztság és a nincstelen munkásság életével. Munkáiban, verseiben ezek a nép életével kapcsolatos sanyarú tapasztalatok megjelennek.

Különösen második verseskötetének (Újmódi pásztorok éneke) bátor hangja keltett általános feltűnést; a nép soraiban elismerést, a hatalom oldaláról pedig megütközést és visszatetszést. Ezt a verses kötetét elkobozták, Radnótit pedig bíróság elé állítják. Felfüggesztett börtönbüntetést kap. (Egyébként ebben az időben folyik József Attila ,,Döntsd a tökét’’ c. kötetének a pere is.) Radnóti ezt követően természetesen hiába szeretne tanári állást vállalni, munkát sem kap.

Miután (a magyaron kívül még) három nyelven beszél, műfordításokkal foglalkozik. Az általa lefordított költemények különböző fővárosi és vidéki lapokban jelennek meg.

A második világháború éveiben zsidó származása miatt többször is munkaszolgálatra hívják be. 1944-ben társaival együtt a bori (Szerbia) rézbányában dolgozik. Innét a szovjet hadsereg előnyomulása miatt a fizikailag leromlott, rossz állapotban lévő munkaszolgálatosokat erőltetett menetben Németország felé hajtják Magyarországon keresztül. Győr környékén még látták a csonttá soványodott, rongyokba burkolt, mezítláb vánszorgó költőt, a halálmenetbe.

November elején Abda község közelében tarkón lőtték. Holttestét két év múlva egy tömegsírban találták meg. Viharkabátjának zsebében utolsó verseinek a kézirata volt. Az itt talált füzetben 3 nyelven írja be, hogy ezek a versek Radnóti Miklós magyar költő versei és kéri a megtalálót, hogy juttassa el a kéziratot a megadott címre. Most egyik legszebb versét közöljük.

Nem tudhatom…

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, s körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő sem látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költök is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.