(Szent-György, 1930. 14. sz.)

Pettkó-Szandtner Tibor többször írt tanulmányokat, cikkeket a Szent-György címú szakmai folyóiratba. Ebből teszünk közzé egy rá jellemző írást. Csonka hazánkban haldokló hajtósportunkat, a mult hóban rendezett “hadsereg-sporthét” egy kissé felelevenítette, mert a hajtás, illetve fogatversenyek évről-évre jobban szorulnak le, különösen a Nemzeti Lovarda Egylet által rendezett mérkőzésekről. Ennek okául a nevezések elmaradását mondják, pedig mi, kocsisemberek tudjuk, hogy ezen körülmény immár csak magától értetődő következménye azon sok hibának, amelyeket éveken át az úrkocsisok ellen vétettek. Volt eset az elmult esztendők mérkőzéseinél, amikor hatalmas számmal jelentek meg, a résztvevők, hogy a sötétség beállta után kerültek sorra a fogatok, úgy, hogy a bírák a meggyujtott kocsilámpák mellett voltak kénytelenek bíráskodni. Magammal esett meg, hogy hosszú idő munkája után, az immár kész fogattal a pályára léptemkor utasítottak, hogy csak egyszer kerüljem meg a fél pályát, mert csak három perc áll a fogatok rendelkezésére. Ezen intézkedések, amint a következmények is mutatják, elrettentik és elkedvetlenítik a hajtómérkőzés amúgy is egyre fogyó résztvevőinek mindenkor áldozatokkal járó részvételi kedvét. Ezen említett kisebb-nagyobb, a hajtósportot mindig másod-, harmadsorba szorító intézkedéseinél is nehezebb eset a hajtómérkőzések zsürijének összeállítása. Ezen esethez bátor szívvel kell nyulnom, de lelkiismeretem tisztaságával és nyugodtan tehetem ezt, mert számtalanszor bíráltattam és bíráltam. Senkit megbántani a világért sem akarok s soraimat ezért rossznéven vennie senkinek sem szabad, mert akkor ellenkezőjét érnők el, mint amit elérni akarunk, – a magyar hajtósport olyan magas nivóra való emelését, hogy az, nemzetközi viszonylatokban is megállhassa helyét. Vannak a zsürikben urak, akik egyáltalában nem rendelkeznek kocsis-, hogy úgy mondjam, eredményes, vagy iskolázott kocsismulttal s így ezen tagok bírálatra alkalmasak nem lévén, a cél mellé lőnek, jogosnak, legjobb meggyőződésük, legjobb lelkiismeretük szerint igazságosnak vélt bírálataikkal és így a más szemmel bíráló szakember bírótársaikkal homlokegyenest más ítéletet hozva, az összbírálatra döntő befolyást gyakorolnak. Ezt érzik a résztvevők és elkedvetlenednek. Igazi sportember sohasem haragszik,- akkor nem is volna igaza- ha nem ő nyeri az első díjat. Elvégre első egyszerre csak egy lehet, de igenis a dologgal komolyan foglalkozó, tanuló s így hozzáértő résztvevő igenis elkedvetlenedik, ha észreveszi, hogy bírája csak úgy kerüli a komoly bírálói ítéletet, nem lévén hozzá készültsége, mint macska a forró kását. Egy régebben mult mérkőzésen pld. Geréby János igazán jól kinéző, elegáns, stílszerű magyar négyesfogata szépségversenyben a Ludovika Akadémia szörnyű, magyar szárakkal hajtott angol négyese mögé helyeztetett, amely fogaton a stílszerűtlen és lehetetlen szerszám és kocsi s az egész összhang a hozzáértőt megborzongatta. Ezen rémes hámokkal még a régi jó békeévekben hiába próbálkozott az előbbi tulajdonos a bécsi mérkőzéseken, túlcifraságuk, ízléstelenségük miatt sohasem léphetett a győztesek sorába. Geréby János is ért a dologhoz annyit, hogy ezen ítélet konzekvenciáit levonta, s bár egész életében szeretettel úrkocsiskodott, azóta jó fogatával nem láttuk mérkőzéseinken. Ilyen bírái ítélet, s még sok ehhez hasonló származik abból, ha a hajtással komolyan vagy egyáltalában sohasem foglalkozó uraknak kell bíráskodniok. A németeknél ugyanez volt a helyzet még a háborút megelőző s követő néhány esztendőben is, de rájöttek arra, hogy ez a hajtósport halálához fog vezetni. Elhatározták, hogy csak azon egyének szerepelhetnek bírákul, akik a hajtómesteri, illetve bírái vizsgát, amely írásbeli, elméleti és gyakorlati részből áll, kellő eredménnyel teszik le. Igy immár bármely bíró nemcsak a távolból, de bármely fogat szárait kézbe véve, maga győződhetik meg a fogat behajtottságáról, idomítottságáról s a fogatba helyezett munka minéműségéről is. Ezen urakkal nem eshetik meg az, mint velem történt a közelmultban, amikor is egy bírótársam azt hiányolta, (szemembe mondotta), hogy a Coach nem eléggé magyaros. A szépségversenyeknél, de, különösképpen a díjhajtásnál a helyes szártartás és szárvezetés egyike a legfontosabb követelményeknek, épp úgy, mint a díjlovasnál sem mellékes a lovas ülése, szár- és combmunkája. De mit láttunk a hadseregi sporthéten? Minden úr saját találmányú módszere szerint hajtotta a lovakat. Legtöbben két kézzel, külön-külön tartva a jobbkézben a jobb-, a balkézben a balszárakat. Volt, aki a már rég elavult, Wrangel által ajánlott módszert használta, amely természetesen angol fogathoz volna való, de kicsire nem nézünk elv alapján, ezt a sallangos magyar fogatnál használta, magyar szárral. Volt egy kettesfogat, amelyet hajtója Achenbach kiváló angol alapra támaszkodó, de nem magyar szárhoz való módszere szerint hajtott. A legtöbb úrkocsis, mint említém, két külön kézzel valószártartás és szárvezetéssel hajtott, ezen módszert Achenbach Benno, a világ leghíresebb és legjobb úrkocsisa csúfnévvel “Kindermädchen” -nek nevezte el. A szépségversenyben, díjhajtásban ezen lehetetlen szárvezetés nem minden bíró által tétetett kifogás tárgyává a már említettekből kifolyólag és megelégedtek azzal, hogy a kocsis az előírt pályát végighajtsa. Itt ismét mesteremet, Benno von Achenbachot kell idéznem, aki azt szokta mondani, hogy a milimári, aki célját a város forgatagában el szokta érni, illetve oda kocsizik, ahová dolga szólítja, még nem nevezhető kocsisnak. Addig tehát, amíg magyar fogataink magyar szárakkal s magyar szárvezetéssel, az angol fogatok angol szárakkal s az angol szárvezetéssel nem fognak a porondra lépni, komoly eredmény, komoly munka a hajtósport fellendülésében nem várható. Ezen szakasznál kell a honvédelmi miniszter úr őnagyméltósága a katonai sporthét befejezéséül adott estélyén mondott beszédében foglaltakra, hivatkoznom, amikor is azt hangsúlyozta, hogy azt akarja, azt kívánja, hogy a magyar sport a nemzetek versengésében is első helyre kerüljön. Ha ezen, eddig, célra és eredményekre nem vezethető úton haladunk tovább, hazai kicsinyes viszonylatban el fogunk játszadozhatni, de külföldön így a hajtás, a magyar ősi sport terén babérokat aratni nem fogunk. Több alkalommal hívtam fel kedves Szent Györgyünkben az úrkocsisok figyelmét a rúd-, az istráng-, a tartó-szíjméretek hihetetlenül nagy fontosságára. De hiába minden küzdelem és tanács. Volt egy vonatosztag, amelynek kiváló pej lovai nem egy szépségversenyt nyertek kiváló fogatokkal szemben, előbbi tulajdonosukkal. A kiválóan mozgó és kiváló pár ló (eltekintve nem magyar, hanem kicsinyített angol “Mail Phaiton” jellegű kocsijától) olyan magas és hosszú rúddal jelent meg, hogy azt a benyomást keltette, mintha ezzel a magas rúdvéggel a verebeket akarná a háztetőről lehessegetni. Sok stílszerűtlen magyar kocsi jelent meg. Az eléggé nagy számban megjelent kocsi között egy igen jó magyar hajtókocsit láttunk a miskolci vonatosztag, egy cseklészi kocsit s egy angol Mail Coachot a méneskari hajtótanfolyam fogatainál. Egyes kifogásolt stílszerűtlenségre vagy befogási hibákra rendszerint az volt a válasz, a mottó: hogy nincsen pénz. A helyes befogáshoz nem kell sok pénz, ahhoz inkább tudás, szakismeret szükséges. A stílszerűtlen ízléstelen kocsi nem olcsóbb a stílusos, ízléses kocsinál, a magyaros, egyszerű nyakszíj olcsóbb a stílszerűtlen, a mintegy 30-35 év előtt Grácból származó kétágú s egyáltalában nem magyaros nyakszíjnál. A magyar kápára nem való angol trenshi-horog, (a lovagló- és hajtótanár-képző fogatán is volt ilyen), drágább a helyére való magyar középgombnál. Az, hogy a tartószíj ne legyen annak túlhosszú volta miatt a húzókarikákban megcsavargatva, szintén nem kerül pénzbe, mert ezt .a századszíjgyártó néhány perc alatt csattjánál megrövidítheti anélkül, hogy abban kárt okozna. A túlhosszú rúd rövidítése sem kerül pénzbe, csak akkor, ha az túlmagas is, mert ez esetben új rudat kell csináltatnunk, ami szintén nem drága mulatság. Én ezen bibliai igazság alapján állok: ,,Áldozat nélkül nincsen idvezülés.” Ne, várjunk ilyen kicsinységeket is az államtól. Hadnagy korunkban nem láttuk azt, hogy valaki is állami nyeregben lovagolta volna elő lovát a díjlovaglásokon, vadász- vagy ezredversenyeken. Büszkék voltunk legjobb konyhán készült nyergeinkre, kantárjainkra. Meggyőződésem, hogy a hámokon, kocsikon és a befogás tökéletesítése körüli kiadások, ha az állam nem is segíthet a mai nehéz gazdasági viszonyok között, nem olyan nagyok, hogy ezt bármely úrkocsis maga, egy kisszeretettel és áldozattal a hajtósport emelése, komolyabbá tétele végett, meg ne győzhetné. Viszont a rendezőségeknek ez esetben gondosan, kell ügyelniök arra, hogy a hajtósport díjai az áldozatokkal arányban is álljanak. A közelmult sporthét díjkiosztásánál a hajtómérkőzések díjainak asztala a hamupipőke szerepét töltötte be, a többi sportág, roskadásig telt királykisasszonyi asztalai mellett. Ezen említetteken kívül immár a hajtósport komoly fellendítésének legelső, legsürgősebb teendője az volna, hogy azok, akik bírákul felkéretnek, egy tanfolyamot végezzenek, amelynek folyamán tiszta képet nyernének a magyar, valamint a külföldön használatos angol (Achenbach) szártartásról, hajtásról, a lovak helyes szárigazításáról, azok munkabeosztásáról, a stílus fogalmáról, a helyes befogás alapelveiről, a magyar s az angol ostor kezeléséről, használatáról, szóval mindazon tudnivalókról, amelyek a bíró biztos ítéletének meghozásánál feltétlenül szükségesek. Ha ezen szerény, de szent igaz és mulhatatlanul szükséges tanácsomat az illetékes körök magukévá nem teendik, a komoly magyar ősi hajtósport halála minden próbálgatás dacára el nem kerülhető. A sportok között pedig, kevés van annyira magyar, mint a magyar hajtósport. Csak három nemzet dicsekedhetik ősi hajtókultúrával: a magyar, az angol és az orosz, és ezért hazafiúi kötelessége minden igaz magyarnak, hogy ezen ősi magyar sportot eredeti tisztaságában megőrizni segítse, hogy ami régi gavallér sportunk nemcsak hazánk szűk határai között, de kerek e világon mindenütt becsülettel helytállhasson. Az 1930. évi lovas- és kocsimérkőzési szabályok megrendelhetők a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége titkárságánál (Budapest, Vlll., Szentkirályi-utca 27.) 4 P vételár és a postaköltség előzetes beküldése ellenében.