(Szent-György, 1930.)

A “Szent-György” 14. számában Pettkó-Szandtner Tibor tollából súlyos és szokatlan kritika érte a Ludovika Akadémia négyesfogatát és azt a bíráló bizottságot, amely a négyesfogatot Gerébi fogatával szemben elsőnek helyezte. Nagyon kellemetlenül érintett ez a kritika, mert a cikk írójával már polemizáltunk a tárgyról és minden kifogására megfelelő argumentumokkal alátámasztva közöltem ellenvéleményemet és felvilágosítottam általa nem ismert körülményekről. Mielőtt a cikkben előforduló kritikára érdemlegesen válaszolnék, egy általános kérdést intézek a magyar lovastársadalomhoz, a “Lovagló- és Hajtó-Tanárképző lntézethez,” és a MLEOSz vezetőségéhez, hogy tulajdonképpen milyen fogatokkal, szerszámzattal, lovakkal és mily hajtási metódussal lehet ma úgy szerepelni, hogy elkerülhető legyen egy ilyen kíméletlen kritika. Achenbach és Wrangel könyvében leírt különböző kocsitípusok, szerszámok és a hajtási metódus nézetem szerint a legjobbak és legelterjedtebbek. Ezt a nézetet vallja a Lovagló- és Hajtóiskola kiváló szaktudással rendelkező, a hajtást vezető közmegbecsülésben álló tanára is. A cikk írója is, mint Achenbach tanítványa, ismételten mesterére hivatkozik, azonban mégis ellentmondásba keveredik úgy magával, mint kiváló mesterével, amikor azt állítja, hogy magyar fogatot magyar módon, míg angol fogatot angol módon kell hajtani. A két kézzel való “magyar hajtás” úgy Szandtner cikkében, valamint Achenbach könyvében mint meg nem felelő hajtási metódus van megemlítve. Tehát milyen metódus szerint kell hajtani magyar (bécsi), illetve német szárakkal, ha azAchenbach metódus csakis angol száraknál alkalmazható? Erre a kérdésre egyedül a “Lovagló- és Hajtó-Tanárképző Intézet” parancsnoksága, illetve a MLEOSz adhat érdemleges választ, mert az ő kezükbe van lehelyezve a magyar lovas- és hajtósport irányítása, jövője és fejlesztése. Nézetem szerint az Achenbach-féle szárvezetéssel kell minden fajtájú fogatot hajtani, mert ez a metódus a legjobb, legcélszerűbb, legmegfelelőbb. Ha ez az állításom nem felel meg, akkor ha valaki díszmagyar ruhában csótáros szerszámmal szerszámozott lóra ül, nem szabadna a jelenleg elfogadott lovaglási metódus szerint lovagolnia, hanem úgy, ahogyan azt abban a korban csinálták, amely kornak a ruháját hordja. Ami a fogatszépségverseny, valamint a díjhajtás bírálatát illeti, nagyon szépen le vannak a bírók által megítélendő követelmények fektetve a MLEOSz 1930-as füzetében. Igaz, hogy néha nem szakavatott bíró ítélkezik. De miért? Azért, mert idegenkednek elismerni, hogy a Lovagló- és Hajtó-Tanárképző intézetet végzett lovaglótanárok egyúttal hajtó tanárok is. Tehát hajtó tanárokból és olyanokból kell a juryt összeállítani, akik múltjuknál fogva, arra érdemesek és akik jelenleg is behatóan foglalkoznak eme sportággal. A Ludovika Akadémia négyesfogatánál vannak kifogásolható dolgok, azonban ezek nem lényegbe vágók. Ezek: a szükségtelen cifraság a szemzőn és a kápán; a hámigán lévő merev szárkarika; a visszatartó szíj a visszatartólánc helyett; és a kocsi középső ülése, mely mélyebb, mint a két másik ülés. Ezen eltéréseket én magam is jól tudom, de nem áll módomban rajtuk segíteni, mert kincstári anyag lévén, csakis engedéllyel javítható. A hozzájárulás megvolna, azonban pénz nem áll rendelkezésre. Így tehát a legjobb tanács sem fogadható el. A négyes szerszámon előforduló eltéréseket azért nézem lényegteleneknek, mert az ilyen eltérések a lovaglószerszámzaton sem képezhetnek kifogásolható hibákat. A lovaglószerszámzatnál mindössze csak az van előírva, hogy “angol lovaglószerszám”. Tehát nem képezi kifogás tárgyát, ha pl. a nyereg bőrpárnás, vagy ha előre szabottak a szárnyak, vagy ha felül csattos a kantár, stb. Ami a lovaglófelszerelést illeti, minden tanács szükségtelen, mert nemcsak békében, de most is, minden valamire való lovas a lehető legjobb és legstílusosabb szerszámmal szerszámozza lovait. A lovaglószerszámzatot pedig mindenki sajátmaga szerzi be, mert azt egész életében használhatja, míg a hajtószerszámot csak addig, ameddig éppen egy olyan beosztásban van, ahol kocsilovak állanak rendelkezésre, mert az előírásos lótápon tartott lovak nem használhaták kocsilónak. A Ludovika Akadémia négyesfogatának a hajtását illetőleg rá kell mutatnom arra a tévedésre, amelyben a cikk írója leledzik: ez a négyesfogat nem volt soha magyarszárral hajtva, hanem a legszabályosabb angol szárral és teljesen Achenbach szerint. Nem szabad tisztán a külsőségeken lovagolni és elfeledkezni a lényegről. A lényeg pedig az, hogy hogyan mennek a lovak. De hogyan bírálja el egy olyan bíró, hogy a lovak helyesen vannak-e száron, elengedetten járnak-e, helyesen vannak-e feligazítva, stb., aki nincs ezekkel a dolgokkal teljesen tisztában. Ehhez csakis az ért, aki a lónak az iskolázottságát el tudja bírálni, tehát aki az iskolaló mozgását, egyensúlyát, száron tételét meg tudja ítélni. Ne lovagoljunk tehát csak a külsóségeken, mert a luxussal összeállított fogathoz főleg pénz kell, míg a lovak helyes behajtásához szakértelem. Örömmel üdvözölnénk a cikk írója által már oly régen beígért hajtással foglalkozó könyvét és magunkévá is tennénk az eddig csak elszórtan, kritikákban megjelenő véleményét, elismernénk a Wrangelhajtás elavultságát és kötelező törvényként alkalmaznánk a könyvben megírt követelményeket, ha azokat a Lovagló és Hajtó tanárképző iskola parancsnoksága, illetve a MLEOSz vezetősége elfogadná és kötelezővé tenné.