„Bábolna irányítása és az ott elkezdett építkezések ellenőrzése nem oldható meg példásan a nagy távolságok miatt, Mezőhegyestől ugyanis gyorsfogattal sem ér három napnál rövidebb idő alatt Bábolnára a parancs. Ráadásul az összeköttetést a téli hónapokban és áradás idején a két nagy folyó a Duna és a Tisza is nehezíti”.
Így érvelt Bécsbe küldött levelében Csekonics József, akit időközben a Legfelsőbb Udvari Haditanács a Monarchia pótlovazási parancsnokaként azzal bízott meg, hogy a hadsereg ló-utánpótlását is irányítsa. Ez a kettős megbízás – a két magyarországi ménesbirtok vezetése és a pótlovazással kapcsolatos feladat is közrejátszott abban, hogy Csekonics Bábolna önállósítása mellett döntsön. Persze a döntéshez Csekonics csak az érveket sorakoztatta fel, azokat az érveket, amelyek elfogadhatóak, sőt döntőek voltak.
A Legfelsőbb Udvari Haditanácsnak küldött felterjesztést Stipich altábornagy jóváhagyólag továbbította Károly Lajos főhercegnek, aki mint a Monarchia fő-hadparancsnoka szentesítette a Legfelsőbb Udvari Haditanács döntését.
A döntés dátuma: 1806.október 18, s maga a döntés:
„Bábolna eddig fiók-ménes javasolt önállóságát, valamint az udvari haditanács által erre az állomásra javaslatba hozott három tiszt személyét jóváhagyom.
Károly Lajos fő-hadparancsnok”
Bábolna rangja az önállóság elnyerésével ugyan emelkedett, de ebből – mi tagadás – nem származott előny a ménesbirtokon szolgálatot teljesítő katonákra. A Bábolnára küldött négy osztrák katonatiszt egy kukkot sem értett magyarul. A parancsnok Klimesch dragonyos-kapitány lett, akit az egyik gráci lovas alakulattól helyeztek az új „pótlovazási” állomásra. A kapitány három tiszti munkatársa: Auffenberg főhadnagy, Hergoltz főhadnagy és Cointeret alhadnagy. Mindhárman Bécsből érkeztek.
Az önállóság elnyerésével mennyit változott az élet Bábolnán?
Néhány adminisztrációs könnyítést leszámítva, jóformán semmit. A közkatonák napi zsoldja továbbra is 6 krajcár maradt, az élelmezés nem javult és a laktanyarend még szigorúbb lett. A Monarchia, különböző nemzetiségi vidékeiről verbuvált közkatonák – akiknek többsége nem értett németül – nehezen barátkoztak a komisz élettel. Gyakori volt a szökés és szinte minden hónapra jutott egy öngyilkosság.
Klimesch kapitány sokat követelt és vasfegyelmet tartott. Amelyik kiskatona nem értett a szóból – eleinte nem is érthette, hiszen a hivatalos nyelvet előbb meg kellett tanulnia – azt testi fenyítéssel tanították móresre. Kikötés, kurtavas, böjt és kemény fekhellyel fölszerelt sötétzárka. Hol az egyik, hol a másik, hol pedig kettő is egyszerre.
Kikötésnél a katona két kezét kötéllel hátra kötötték, majd a kötél hosszabbik végénél fogva falba vert kampósszögre húzták fel, úgy, hogy a megkínzottnak csak a lábujja hegye érhette a földet. A két óráig tartó kikötés alatt eszméletét vesztett katonát felmosdatták, aztán ha újra észhez tért, kezdődött minden elölről.
A fegyelmi szabályzat előírta, hogy a kikötést végig kell néznie annak a szakasz katonának, amelybe a fenyített tartozott.
| Előző fejezet | Tartalomjegyzék | Következő fejezet |