A bábolnai temetőben eltemetett 19 hősi halott sírja felett egy egyszerű fakereszt volt hosszú ideig az utóbbi felirattal: „Itt nyugosznak 1848-ban meghaltak. Béke poraikra.” A keresztet azóta már egy méltóbb síremlékre cserélték. 1998-ban felújították.

Windisch-Grätz, aki a visszavonuló Görgeyt nyomon követte, éppen az nap érkezett Győrbe, a mely napon a magyar csapatok onnan kivonultak. Győrött tájékozódván arról, hogy a magyar sereg pihenőre megállapodott: késedelem nélkül intézkedett üldözése iránt. Utasította Jellasics bánt, hogy az ő vezérlete alatt Győr mellett Szabadhegyen álló I. hadosztályhoz tartozó Ottinger – lovasdandárt, továbbá a már Szentivánig előrenyomult és ott elszállásolt Bellegarde – lovasdandárt a Bábolnán táborozó magyarok megtámadására azonnal útnak indítassa. (…) Kiszámíthatatlan eredménye lett volna annak, ha az ördögi terv sikerül és a váratlanul odatoppant ellenség, csapatainkat csakugyan álmában lepi meg. Szerencsére nem így történt. A megelőző napi megerőltetések folytán kifáradt Ottinger-dandár csak lassan tudta a Győrtől Bábolnáig mintegy 28 km-nyi éjjeli utat megtenni. Előrehaladást a rettenetes hideg, síkos út és a ködös éj sötétje is gátolták. E mellett két osztály Hardegg - vasas meg is késett. A támadó sereg a kitűzött éjjeli 2 óra helyett, megkésve, csupán reggel fél hat órára (Frey szerint 5 órára) érkezett Bábolnára. Mire Ottinger Bábolnára érkezett, akkor a magyar sereg legnagyobb része a főhadiszállással együtt Bábolnáról Igmánd felé már elvonult. Csupán egyes csapatok késlekedtek még – a fővezér szigorú parancsa ellenére – a hátvédet képező gyönge, mintegy 2 000 emberből álló dandárral együtt Bábolnán. Ez az utócsapat, mely különben már szintén indulóban volt, Görgey Kornél ezredes vezérlete alatt, a magyarokhoz átpártolt Prinz von Preussen nevet viselő 34. számú gyalogezred egy zászlóaljából, a zempléni honvéd-önkéntesek négy zászlóaljából és egy ágyúütegből állott. Fedezetet az önkéntes Hunyadi – huszárok képezték. A csapatok késlekedését a fővezér Görgey Artúr megkísérli mentegetni. A rendeletek pontos betartása – úgy mond – egy olyan seregnél, mely legnagyobb részt még fiatal, kevésbé fegyelmezett csapatokból áll, a ritkaságok közé tartozik. Így nem lettek betartva 28-án reggel az indulási órák sem. Az arciergárda kénytelen volt Bábolna előtt néhány, a sereg zöméhez tartozó megkésett osztag elvonulására várakozni, miközben az ellenséges üldöző csapat által utóléretett. A magyar arciergárda parancsnoka Görgey Kornél, fölismervén a veszedelmet, mely őt fenyegette, ha egy olyan szoros útnyílásnál fogad el komoly ütközetet, mint a minő a Bábolnán átvezető út volt: tüzérségét és az ehhez szükséges gyalogságot a helység másik oldalára rendelte. Lovassága egy részének feladata lett volna az ellenségnek a helységbe való behatolását mindaddig meggátolni, míg a másik rész a tüzérséget és gyalogságot követve a helység mögött csatarendbe sorakozhat. Ezen a napon a mint többek közt id. Görgey István is megírta sűrű sötét reggeli köd volt. A magyarok a nagy köd miatt nem láthatván a rajtuk ütött ellenséges erő nagyságát, azt hitték, hogy egészen körül vannak kerítve s ezért rémület fogta el újonc csapatainkat, sőt a mint Görgey Artúr írja, e szerencsétlen napon, különben derék huszárságunknak sem volt helyén szíve. A nélkül hogy az ellenség támadását bevárták volna, megszaladtak, az előttük még rendben visszavonuló gyalogságra és tüzérségre rohantak, előbbieket zavarba hozták, utóbbiak lovait megvadították s így az utóvéd csapatait teljesen elcsüggesztették. Az arciergárda parancsnoka hiába rohant a futók elé, hiába bátorította a zavarba hozott felbomló gyalogságot a zárt sorokban maradásra és az ellenállásra: páni félelem zsibbasztott meg minden tett erőt. Még mielőtt az ellenség Bábolna felől látható lett volna: a csapatokban minden rend teljesen felbomlott; az önkéntes zempléniek szétszórt futásban hanyatt homlok menekültek a terep dombos részei, (a mai Rózsa- és Pipaszár-erdő) irányában. Fejét csupán a mintegy 600 főből álló »hűtlen« Prinz von Pressen zászlóalj nem vesztette el. Őrnagyának, Széllnek parancsára rögtön négyszögbe sorakoztak és a rátörő két osztály Wallmoden- vasasra, és egy osztály Civallarth- ulánusra mintegy 20 lépés távolságból sortüzet adott. Ám ez már nem használt: - a zászlóalj egy szempillantás alatt szétveretett és a parancsnok minden erőlködése ellenére lemondván a további védelemről, megadta magát. A vereség teljes volt. A vasasok és ulánusok az egész Prinz von Preussen zászlóaljon kívül számos honvédet és sok huszárt is foglyul ejtettek. Még aznap 7 tisztet és 700 embert (ezek között 200 sebesültet) küldtek Győrbe, a zsákmányul esett zászlóval és lőszerkocsival együtt. A csatában kivált a Civallarth- ulánusok tüntették ki magukat. Ottinger a fővezérhez intézett jelentésében különösen dicsérettel említi fel gróf Nostitz alezredest, gróf Walles kapitányt és Dankelmann hadnagyot, a kik az összeütközésben kitűnő elszánt viselkedést tanúsítottak. A szóhagyomány szerint a bábolnai csatában, mint fiatal tiszt, Byland – Reydt, a későbbi hadügyminiszter és báró Boxberg, a későbbi bábolnai ménesparancsnok is részt vett. A rövid ideig tartó harc után holtak és sebesültek borították a földet, melyet pirosra festett a kiömlő vér. Az áldozatok számáról a történelmi munkákban egymástól eltérő adatokat olvashatni. Gracza szerint, Ottinger a megadás jeléül fegyverét lábhoz eresztet katonáknak nem adott kegyelmet: közéjük ütött és csaknem a fél zászlóaljat lemészároltatta. Más források is a sebesültek és holtak számát három- négyszázra teszik. Ez tévedés. A csatatéren elesett katonákat Bellosits Sándor bábolnai tábori lelkész temette el és jegyezte föl neveiket a bábolnai plébánia halotti anyakönyvében. E szerint a veszteség osztrák részről 4, magyar részről azokat is számítva, a kik a kapott sebek következtében később a bábolnai kórházban haltak el, összesen 23 katona. (Körülbelül megegyezik ezzel a nagyigmándi plébános följegyzése, mely szerint a bábolnai csatatéren maradt halottak száma 25 volt, ezek közül két cs. kir. katona, a többi magyar.) Ezekhez mindenesetre számítanunk kell még azokat a kik a Győrbe vitt 200 sebesült közül sebeikben, Győrött haltak el. Ám ezek száma sem lehet túl magas. A bábolnai halotti anyakönyv tanúsítása szerint a bábolnai csatatéren halva maradtak: Osztrák részről:

• A gróf Civallarth– ulánusokból: Baranski Lukács, Havrilo Mazur és Bierel János galiciai születésű közlegények. (A szájhagyomány szerint a támadó dandár két ulánusa nem a csatatéren vesztette életét, hanem a mint a magyar utócsapat után vágtattak a bábolnai vendéglő előtt a jeges úton lovaik elcsúsztak, a maguk alá temették lovasaikat.)
• A Wallmoden– vasas ezredből: Kubek közlegény. Összesen 4 halott.

Magyar részről

• A Prinz von Preussen nevét viselő 34. sz. magyar gyalogezredből: Koritkov Marcell hadnagy, 2 dobos, 14 közlegény, ezenkívül a csapatnál tartózkodó két asszony (Ugyancsak a szájhagyomány szerint az áldozatul esett két asszony egyikét a magyarokra rohanó ulánus tiszt dühében vagdalta össze, azért, mert az asszony a tiszt lovának kantárjába kapaszkodott, hogy őt a vérengzéstől visszatartsa.) Összesen 19 halott. Mindkét részről tehát összesen 23 halott maradt a csatatéren, a kiket azután másnap (december 29.) Bellosits Sándor tábori lelkész temetett el a bábolnai temetőben. Sírjukat, mely a temető északkeleti részén van, egy egyszerű fakereszt jelöli, melyet úgy látszik, az elkorhadt régi kereszt helyére kegyeletes kezek újabb időben tétettek a sírra.

A kereszt felírása: A sebesült vitézek egy részét, már t. i. mennyire hely volt, ápolásra a bábolnai kórházba vitték be. Ezek közül a kapott sebesülések következtében Bábolnán elhaltak:

• Január 2-án, Tóth István szerencsi születésű 25 éves közkatona a Prinz von Preussen 34. számú gyalogezredből,
• Január 11-én Demes János tarnóci (ungmegyei) születésű 27 éves tizedes a Prinz von Preussen 34. számú gyalogezredből,
• Január 14-én Tóth Mihály nagyszalontai születésű 27 éves tizedes a Württemberg 6. sz. huszárezredtől,
• Január 15-én Zempa József vámosújfalusi születésű 28 éves közlegény a Prinz von Preussen 34. sz. gyalogezredből,
• Január 16-án Halassi Gyula egri születésű 17 éves hadnagy a Prinz von Preussen 34. sz. gyalogezredből,
• Január 22-én Bezsán András krasznói (ungmegyei) születésű 28 éves közlegény a Prinz von Preussen 34. sz. gyalogezredből,

Az Ottinger által megtámadott utócsapatnak az a része, mely nem adta meg magát szétszóródott, a merre tudott. Széll őrnagy huszonkét sebből vérezve, a köd védelme alatt Farkaskúton és Ördöghegyen át Csémre menekült. De tizennégy nap múlva elárultatván, a cs. kir. katonaság által elfogatott. (A nagyigmándi plébános feljegyzésében.) A megszalasztott huszárság feltartóztathatatlanul vágtatott tova Igmánd felé s a fővezért Görgey István szerint, Csanak és Nagyigmánd közt a Concó patak vizénél érte utol. Ezzel szemben az igmándi plébános azt állítja, hogy Görgey 8 óra tájban general-stabjával már átvonult Igmándon, sőt Igmándtól már egy félórányira járt Kocs fele, mikor a csatavesztést megtudta. Kíséretével rögtön átvágtatott Bábolna felé s útban találkozott a felbomlott osztagok rendbe szedésében eltörődött Görgey Kornél ezredessel. Képzelhető, hogy a szigorú fővezér milyen hangulatban fogadta ennek jelentését s bizonyára nem nagyon hízelgően nyilatkozott a csapat viselkedéséről. Hangulatát legjobban kifejezi az a jelentés, melyet másnap (december 29.) Felső-galláról küldött Perczel Mór tábornoknak. Ebben röviden ennyit ír: «Az ellenség utánunk nyomult Bábolnáig: ott a huszárok gyáván megfutottak, s egy gyalog zászlóalj (500 ember) gyáván elfogatta magát 15 vasas német által. Az ellenség visszahúzódott. Ma még semmi híre. …» De aztán maga is segített a visszavonulás fedezésében. Táborával visszafordult és az igmándi felső falu végén védelmi állásba helyezkedett. Az osztrákok egész Csanakig üldözték a futó magyarokat. A bábolnai sarmicli után egy órával későbben írja a nagyigmándi plébános: «Nagyigmánd alatt is megdördültek az ágyúk. Nálam akkor néhány katonatiszt volt, éppen reggeliztek, midőn az ágyúk dörgését hallották, reggelijüket egészen el sem fogyasztva, gyorsan távoztak. Az ágyúzás alatt néhány mérő árpát hordatván a verembe, magam is a katonaságot néztem. A cs. kir. dandár a csanaki épületek mögött, a magyar gyalogság az igmándi falu végén, a lovasság a falun kívül levő sáncok előtt, az ágyúk pedig a sáncokra húzattak fel. A két tábor talán másfél óráig nézett farkasszemet egymással, míg Ottinger visszatérvén, a magyar sereg is folytatta útját lefelé. Ezen ütközetnél csak egy cs. kir. tüzér esett el. A felkelők seregéből egy sem.» Ottinger Csanakról Bábolnára tért vissza. Tisztjeivel együtt elszállásolta magát a kastélyban, melyet Görgey csak pár órával előbb hagyott el. Katonái a szabadban táboroztak, s az uradalomtól kiadott tűzifa mellett melegedtek. Itt töltötte el az éjszakát. Másnap (december 29) reggel brigádjával együtt Ölbő felé elvonult, hogy Mezőőrsnél megint Jellasicshoz csatlakozzék. Eltávozása előtt meghagyta Abendroth helyettes ménesparancsnoknak, hogy a Bábolnán keresztül Budára vonuló fővezér, Windisch – Grätz herceg részére a főhadiszállást készítse el. Abendroth – magától érthető – sietett az utasításnak megfelelni. E mellett azonban – helyreállíttatván immár Béccsel az összeköttetést – nem mulasztotta el a szeretett főnököt gróf Hardegg General – Remontierung – Inspektor az elmúlt napok történetéről részletesen értesíteni. Még aznap bejelentette, hogy a cs. kir. csapatok az inszurgensektől megtisztították (»gesäubert«) ugyan a ménesintézetet, de ezek nem üres kézzel távoztak Bábolnáról. Elvitték Bábolna kincsét: a telivér méneket és ezekkel együtt a gazdaságnak majdnem összes igáserejét és gazdasági fölszerelését. Kétségtelen, hogy a bábolnai s két nap múlva a móri vereség leverő hatással volt a magyar seregre és közvéleményre. Maga az osztrák fővezér Windisch – Grätz is észrevette ezt. Január 5-én, a mikor a fővárost egy kardcsapás nélkül birtokba vette, a főváros kulcsait Windisch – Grätz őrnagy által következő tudósítással küldte el a császárhoz Olmützbe: Ebben a föltevésben, mint a későbbi események igazolták, az osztrák fővezér alaposan csalódott.