Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

Viszontválasz a "A magyar hajtómérkőzések és a hadsereg-sporthét hajtómérkőzéseinek tanulságai" c. cikkem válaszára

(Szent-György, 1930.)

Végtelenül sajnálom, hogy Szabó Géza úrkocsis barátom, kit ugyan szeretek és becsülök, legutóbb a Szent-György 14-ik számában írott kritikámat, amelynek megírására felkérettem, zokon vette, sőt, mint írja, az nagyon kellemetlenül érintette.
Cikkemben eleve hangoztattam, hogy távol áll tőlem bárki megbántása,- hiszen ezért a szereplók neveinek közlésétől is tartózkodtam, mivel ezen kritika kizárólag a magyar hajtósport emelése és tökéletesbítése érdekében íródott, amelynek magyar vonatkozásait különösképpen lelkemen, szívemen viselem.
Távol áll tőlem, hogy vitát kezdjek, mert az írottakat legjobb tudásom és meggyőződésem alapján most is állom, de a hozzám intézett válasz egyes részeire álláspontom megvédése és helyességének bizonyítása végett feltétlenül reflektálnom kell, külünösképpen a következő fejezetre: ,,A cikk írója is, mint Achenbach tanítványa, ismételten mesterére hivatkozik, azonban mégis ellentmondásba keveredik úgy magával, mint kiváló mesterével, amikor azt állítja, hogy magyar fogatot magyar módon, míg angol fogatot angol módon kell hajtani.
A két kézzel való "magyar hajtás" úgy cikkemben, valamint Achenbach könyvében mint meg nem felelő hajtási mód van megemlítve.
Tehát milyen metódus szerint kell hajtani magyar (bécsi), illetve német szárakkal, ha az Achenbach-metódus csakis angol száraknál alkalmazható?
Felvilágosító válaszomat azzal a döntőfontosságú ténnyel kell kezdenem, hogy a magyar, elsősorban nem bécsi, és nem német szárakkal, hanem magyar szárakkal hajt és "egy kézből". Így ellentmondásba nem keveredhettem.
Ősi magyar egy kézzel való hajtásunkat Achenbach nem ismerte, nem láthatta és így kincset érő könyvének ezen a magyar hajtásról szóló fejezete a mi magyar hajtómódunkat csak leszólva, lesajnálva, felületesen érinti.
De magyar szívem összeszorult, amidőn Kurt Piessing 1927-ben kiadott "Leinenführung, Einfache Vergleiche der verschiedenen Fahrsysteme" című könyvében annak IV. fejezetét, amely az állítólagos magyar hajtómóddal foglalkozik, elolvastam.
Eltekintve, hogy becsületes magyar gyeplőinket, de a Széchenyi Dénes gróf alkotta magyar gyeplót is "bécsi" száraknak nevezi, éppen úgy, mint Achenbach és az általános német közvélemény is, nem csodálkozom hiszen az utóbbit hazánkban sem nevezik, ahogy kellene, "Széchenyi Dénes" -szárnak, hanem "francia szár" -nak, de a magyar szártartásról és az ezekkel tényleg lehetetlen hajtási módozatokról annyi badarságot közöl, amennyit magyar kocsis alig bír már el felháborodás nélkül.
Achenbach, mint maga is írja könyvében, a magyar hajtómód tanulmányozását Budapesten 1914-ben, a bécsi lovasmérkőzések után, egykét nap alatt oly módon tanulmányozta, hogy forgalmasabb utcasarkokra állva, az előtte elhaladó mindennemű fogatot, teher-, fiáker- s itt-ott akkor még fellelhető magánfogatot figyelgette.
Hogy itt sok lélekemelő, szép látványban nem igen lehetett része, azt mindannyian élénken elképzelhetjük.
Nézetem, szerint ezt komoly tanulmánynak nem mondhatjuk, de ezt jól tudja maga Aehenbach is, aki azóta nálam is hosszabb időt töltve, tele tüdővel és szerető rajongással szívta magába az ősi magyar hajtókultúrából sarjadzó eredeti hajtókultúránkat, nem a romlott orosz és amerikai korcs, de immár magyarnak gondolt és magyarnak tartott mindenféle módon való szártartással, amerikai íz szerint átalakított hámok, kocsik és szárakkal való hajkurászás t, amelyról Széchenyi Dénes már 1891-ben ezt panaszolja az orosz és amerikai hajtómód felette nagy elterjedése miatt: ,,Azóta nagyon elhalványodott az én szimpátiám ez iránt, mihelyt láttam, hogy némely urat annyira elragadott ez a divat, hogy kizárólag mindig csak ügetéssel foglalkozik, többet nem lovagol és egyedüli lovassportja abban áll, hogy púpos háttal és hajtott térddel fiáker-módon a bakon ülve, föl és alá dühöng a sétatéren".
Jól tudom, hogy soha nehezebb feladatra nem vállalkozhattam volna, mint arra, hogy az ősi magyar hajtás művészetet- mert hogy ilyen volt, az kétségtelen- kutassam, keressem, kipróbáljam, tapasztalataimmal a stílus mindig szem előtt tartásával ezen ősi, eredeti magyar alapokon nyugvó, de egyes részleteiben tökéletesített magyar hajtó módot megrögzítsem, megállapítsam és a szebb, jobb magyar jövőnek átmentsem.
Hogy búvárkodásaim, munkám egészen eredménynélküli nem maradt, bizonyítja, hogy Európa legnagyobb mérkőzésén Aachenben nemcsak a legkevésbbé értékes szépségversenyekben, de a díj-, akadály- és marathoni-hajtásban is győzelmeket arathattam. Hogy a siker e téren teljes volt, utalhatok Achenbach 1928. évi, de 1929. esztendei kritikáira is, amelyek a "Monatliche Mitteilungen" címú folyóiratban láttak napvilágot, de a Sankt Georgban ugyancsak 1928-ban Wolf Richard, a német lovasszövetség elnöke elismerő soraiban a magyar hajtás tökéletességének legmagasabb fokáról emlékezik meg. Ezt nem a magam, hanem a magyar hajtókultúra vizsgájának, helytállásának, győzelmének tartom.
Addig, amíg megfelelő sikerek és eredmények biztatást nem adtak, nem gondoltam illőnek és valónak könyvemet, amely kizárólag a magyar fogatolás, hajtás és az ezekkel járó tudnivalókkal foglalkozik, megjelentetni.
Most azonban ezen negyedszázados munka már megjelenőben van s ha nyomdai nehézségek nem jönnek közbe, akkor Isten segedelmével karácsonyra meg fog jelenhetni.
Hogy a magyar hajtókultúra ezen a multból való átmentését a "Lovagló- és hajtótanárképző intézet" avagy a "M. L. E. O. Sz." magáévá fogja-e tenni, azt nem tudom, ez immár az ő véleményüktól függ.
Egy azonban bizonyos, hogy magyar szárakkal, magyar fogaton magyarul, az ősi magyar hajtókultúrát megbecsülve kellene hajtanunk, mert sohasem kellett nemzeti értékeinket oly féltő gonddal, szeretettel és megbecsüléssel számontartani, mint napjainkban.
Széchenyi Dénes 1891-ben "Eszmék a lovaglás és kocsizás köréből" írott könyvében annak X. fejezetében érdekesen tárgyalja e kérdést, ahol többek között az angol és magyar szárat: alaptartását tárgyalva, a következőket mondja: "Ilyen határozott különbség a kéztartásban olyan két népnél (angol és magyar), mely mindegyik különösen jó kocsikat tud felmutatni, nekem nagyon feltűnt és fontolásra adott alkalmat.
Az elegáns urakat, kik már régóta elfogadták az angol módot, itt nem veszem kombinációba, mert ők csak a divatot követik és szokásaikat ezzel változtatni szokták. De ha egész népek ilyen szokásakat több nemzedéken keresztül fenntartanak (mint ezt sok képen láthatjuk), akkor kell, hogy legyen egy mélyebb oka a dolognak, kivált oly gyakorlati foglalatosságoknál, hol közrehat egyuttal a szükségnek kényszere, mely, valahányszor uralkodó szokásokról van szó, az okszerűségnek egyedüli biztos tanuja".
Hosszas lenne e helyen e kérdés további fejtegetése s csak röviden érintem, hogy Széchenyi e különféle szártartást az angol igen magas kocsi bakjában s a magyar kocsis felette alacsony helyen való ülésében, illetve az ezen körülmények folytáni kialakultszárak erősebben, biztosabban, megfelelőbben való tartásában látja. Ezt magam is tapasztaltam, amikor egy kiválóan behajtott angol négyest, amelyet állandóan magas angol kocsiról hajtottam, egyszer valami véletlen körülmény folytán magyar alacsony kocsiba kellett fognom. Egész úton azon törtem a fejemet, hogy mi lehet az oka annak, hogy oly szokatlanul roszszul megy ma e négyes, míg végre rájöttern arra, hogy ez csakis az angol módnak meg nem felelő alacsony bak lehet az okozója. De ennek megfordítottját is tapasztaltam, amikor is a tanítókocsi után Coachba fogtam, amely annyira magas, hogy a lovak a hajtó kocsis alatt járnak, s ezzel a hajtás még aránytalanul könnyebbé, kellemesebbé vált.
Válaszíró hasonlatát ezért nem tartom jó hasonlatnak, amelyet a díszmagyar ruhában, csótáros szerszámmal szerszámozott nyerges lóval ad, mert a hajtás, ahol annyi más körülménnyel is kell számolnunk, annyira más, hogy ezt a nyerges lovakkal össze sem hasonlíthatjuk Már magában a gyeplőkben is oly eltérések vannak, hogy ezek alaptartása sem lehet az, amely az angol szárakkal van előírva.
Szabó Géza azon véleményét teljes mérvben osztom, hogy nem szabad tisztán a külsősségeken lovagolni és elfeledkezni a lényegről, arról, hogy hogyan mennek a lovak. Ez annyira természetes, hogy olyan fogat, amelynek lovai nincsenek helyesen száron, nem járnak elengedetten, nincsenek helyesen feligazítva, az már eleve nem lévén kellő idomítottsága fokon, mérkőzéseken számba sem jöhet, mert hiszen nehéz díjhajtási pályát, amelynek lehajtása alatta figyelő bíró a bakon ülve lesi a helyes hajlításokat, a helyes fejállítást s az idomítottság fokát, abszolválni sikerrel, eredménnyel, semmi körülmény között sem fogja.
Azon bekezdésben, amelyben azt írja: "Ne lovagoljunk tehát a külsőségeken, mert a luxussal összeállított fogathoz főleg pénz kell, míg a lovak helyes behajtásához szakértelem". Itt most önmagával, keveredik válaszíró ellentmondásba, mert hiszen e polémia okozója a Ludovika Akadémia eme Freystadder-féle túlságos luxussal kiállított és éppen ezért stílszerűtlen és ízléstelen hámja volt. Bárcsak e hám is a nemes angol egyszerűséget és stilszerűséget viselné magán, a kocsi pedig magas angol, igazi Char á Banc lenne, nem is tehettem volna kritika tárgyává, de Achenbach, ki ígérete szerint az ősz folyamán ismét meg fog látogatni, mint nálam illetékesebb, ezen kritikámat, ha ezen hámokat és kocsit neki be fogjuk mutatni, alá fogja támasztani.
Az kétségtelen, hogy lovakat szakértelem nélkül behajtani, hogy még jobban aláhúzzam, jól behajtani, szép összeműködésre, megfelelő munkabeosztásra megtanítani bizony nem lehet. De éppen ezért nem oly egyszerű a kocsismesterség, mert mindezeken felül a hámok, gyeplők, zablák s sok egyebek alapos ismerete s mindezeken felül a jó ízlés is elmaradhatatlan éppoly fontos kellékei annak, hogy a tökéleteset, akár az idegen angol, akár a mi szívünkhöz nőtt, apáinktól öröklött magyar móddal elérhessük.
Bár Achenbach mester csodásan szép és jó hajtómódját szeretem és a maga helyén alkalmazva legjobbnak tartom, de ennek a magyar fogatoknál általánosan való bevezetését, nem tartom célszerűnek. Ha válaszíró által ajánlott eme angol mód szerint kellene magyar fogatainkat hajtanunk, akkor magyar gyeplőinktől kellene elsősorban megválnunk és minden magyar fogatunknál az angol szárak általános használatára áttérnünk.
Keservesen kellett sokszor hallanom a hannoveri hajtóiskolában, ahol természetesen kizárólag Achenbach javított angol módszerével hajtottunk, ha valaki hamis, helytelen fejállítással, avagy a hátsó lovak elsietett fordulatba dőlésével fordított, azon kifakadást: "Um Gottes willen, warum wenden, Sie Juckerisch!" Nos, lsten segedelmével immár többízben magyar (jukker) módra (de nem két kézzel) való hajtással, a magyar móddal való tökéletes hajtási lehetőséget az összes számottevő német úrkocsis előtt be is bizonyítottam és remélem, hogy immár több, a magyar hajtókultúra ellen való támadás méregfogait ezzel sikerült ki is szednem.
Midőn az itteni hajtótanfolyam vezetésével megbízattam, sokat gondolkodtam azon, hogy magyar, avagy Achenbach módszere szerint vezessem-e azt. Végre is ezt tartottam és tartom ma is a leghelyesebbnek, hogy ősi magyar hajtókultúránkat megmentendő és emelendő, a magyar, mint a mi speciális módunkat feltétlenül tanítanunk kell, hogy ezt magyar fogatainknál, magyar szárainkkal alkalmazhassuk.
De hogy ezen tanfolyam egyoldalúnak ne legyen mondható s hogy minden növendék a hajtás terén általános képzettséget nyerhessen, az Achenhach-módszer tanítását és gyakorlását angol szárakkal, hámokkal és kocsikkal szintén kötelességemmé tettem.
Addig is, amíg könyvemet útjára bocsáthatom, szívesen látom Szabó Géza barátomat, hogy ez ősi alapokon nyugvó magyar, egy kézből való hajtási módot lovak mögött, bakon ülve, bemutathassam neki.

 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz