Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

Nagy idők tanúi

Az első színhely
Bábolna Lobkowitz utca 11-es házszám. (a mai Kossuth Lajos utca) A gazda nyugdíjas TSZ elnök. Két szoba összkomfortos családi ház, vaskerítéssel, nagy kerttel, rendben tartott udvarral. A szoba ablaka utcára néz, az asztalon harapnivaló.
A beszélő (Német József) önéletrajzi adatai:
Született: Csemerháza-pusztán, 1913-ban. Édesapja uradalmi cseléd volt, de a beszélő apjára nem emlékszik, mert a családfő 1915-ben meghalt és kilenc gyermeket hagyott árván. A gyermekek úgy nőttek fel, hogy a nagyobbak segítettek a kisebbeknek, a kisebbek pedig a legkisebbeknek.
Ez a félszáz esztendővel ezelőtti…. a távolabbi múlt.
A közelebbi – ami még friss sebként buggyan ki a szavakból – a temetés. A beszélő feleségét vesztette el néhány héttel ezelőtt. Hirtelen halt meg az asszony. Azután a családi házban egyedül meredt férj is kórházba került. Onnan a napokban engedték haza, műtét után van… most lábadozik.
Amit az elbeszélőtől hallok, küzdelmes, de élményekben és történelmi eseményekben gazdag élet.

Kevés olyan família él Bábolnán, mint a miénk. Kilencen vagyunk testvérek és mind a kilencen itt maradtunk, itt élünk. Nekem öt családom van, ők is itt élnek… de volt nekem nagyobb családom is, mikor még termelőszövetkezeti elnök voltam.
Persze előbbről kellene kezdeni. Ott, hogy a háború alatt Kursz térségében találkoztam először kolhozistákkal. Azt hiszem, Konotop-nak hívták azt a falut. Tavasz volt és a csapatba verődött asszonyok úgy vetették a krumplit, mintha már béke lett volna. Biztosak voltak abban, hogy maguknak vetik, pedig akkor még robbantak az aknák.

Sebesülten hazakerültem, s itthon elmondtam a feleségemnek, meg a gyerekeknek, hogy azoknak a kolhozistáknak erős hitük van, tanulhatunk tőlük. Mikor ezt itthon elmondtam, már valahol Székesfehérvár térségében dübörögtek a tankok és 1945-ben, húsvét előtt két nappal bezörgetett hozzánk az első szovjet katona. Őszintén mondom, hogy féltünk is, meg örültünk is. Nekem már akkor a „+hogyan tovább” járt az eszemben. Vagyis az, hogy a nagybirtokok megszüntetése vonatkozik-e arra a Bábolnára, ami így is, úgy is az ország érdekeit szolgálja. Lesz-e Bábolnán földosztás, gondoltak-e ránk Debrecenben, mikor a földbirtokrendszer megszüntetését és a dolgozó szegényparasztok és gazdasági cselédek földhöz juttatását törvénybe foglalták?

Híre jött, hogy a két szomszéd falu, Tárkány és Bana népe igényt tart a bábolnai földekre, de mi itt olyanok voltunk, mint a süketek, meg a vakok. Nem tudtunk semmi bizonyosat. Aztán csak kiderült, hogy a bábolnai földekből osztanak ki az igénylőknek, de a birtokot egészen nem szedik szét.

Mi akkor a Hetes-majorban laktunk, oda mindig később érkezett a hír és legtöbbször elferdítve. Aztán egyszerre megszűnt a bizonytalanság., mikor kijöttek Tatabányáról a szervezők és azt mondták: a bábolnai cselédeknek is joguk van a földhöz, azokat sem hagyhatja ki senki a földosztásból. Mi akkor közigazgatásilag Banához tartoztunk és a banai földigénylő bizottságba bábolnai tagokat is delegáltak.

Legjobb emlékezetem szerint harminc bábolnai család igényelt földet, de Bábolna határából hasították ki azokat a parcellákat is, amelyeket a banai és tárkányi igénylők között osztottak ki.

Azt kérdezi, hogyan alakult annak a harminc bábolnai újgazda családnak az élete hát először is: senki sem állt két lábbal arra a földre, amit juttattak neki. A család egyik része megmaradt a ménesbirtok szolgálatában, a másik rész pedig újgazdaként szántott, vetett. Persze, ha kapálás vagy kukoricatörés szólított, akkor ott volt az egész család a kukoricaföldön. A munkaszüneti napokon úgy benépesedett a kiosztott föld, mint mikor a hangyák ellepik a barázdát.

Mikor vetődött fel a közös gazdálkodás gondolata?

1949 őszén. Azaz, hogy már korábban is jártak itt elvtársak, akik a szövetkezésre buzdítottak, de tudja milyenek az emberek? Félnek az újtól és húzódoznak az olyan lépésektől, amelyeket fentről javasolnak.

Ahogyan már említettem, 1949 őszén tíz bábolnai család közösen vetett negyven hold őszi gabonát abból a mintegy százholdnyi területből, amit a közösbe adtunk. Működési engedélyünk ugyan még nem volt – azt csak 1950 tavaszán kaptuk meg -, de mi már az alakulással kapcsolatos előzetes beszélgetések alapján kimondtuk: minden belépő köteles egy lovat, vagy egy tehenet – kinek mije van – beállítani a közösbe. Ezen túlmenően az őszi vetőmagot is összeadjuk… vagy negyven mázsa vetőmag gyűlt össze és ehhez igazítottuk az őszi vetés területét. Nálunk a belépési nyilatkozat aláírása szentesítette az elhatározást, hogy közösbe lépünk. A beadott állat meg a vetőmag pedig a pecsétet jelentette.

Az alapítók között volt Nagy Mihály, Nagy János, idős Pauer Rezső, Lajos András, Hofmann István, Sárközi János, Francia Ferenc, Francia János és valamelyik termelőszövetkezeti tag legényfia, no meg én.

Azt tartja egy régi közmondás, hogy minden kezdet nehéz, de én ehhez hozzá tehetem, hogy a folytatás sem volt éppenséggel könnyű. Tavaszra kiürültek a kamráink és hatvan hold kukorica vetéséhez nem tudtuk a vetőmagot összeadni. Pénzt szereztünk, átmentünk Ácsra, és csip-csup, tételekben ott vásároltuk össze a szükséges vetőmagot. Hanem ahány gazdától vásároltunk, annyi fajtából kerekedett ki a vetőmag. No, ebből a vegyes összetételű magból olyan termést takarítottunk be, amilyenre még álmainkban sem számíthattunk! Termett holdanként átlagban harminc mázsánk.

Örültünk, de akadt bosszúságunk is.
Ezek közül csak egyet említek. Az egyik bábolnai juhász önállósította magát és akkora birkanyájat tartott, hogy azt jó néhányan uradalmi nyájnak vélték. Csak később derült, hogy az élelmes juhász egy ácsi nagygazdával lépett egyezségre. Az öreg birkák a gazdáé voltak, a bárányszaporulat meg a gyapjú feles volt. Az az ötszáz birka a mi termésünket dézsmálta, no meg az állami gazdaságét. Jól emlékszem, egy kisebb táblára baltacímet vetettünk takarmánynak, de a mi állatainknak egy vetetre való sem jutott belőle, mert az idegen birkák lelegelték, akkor, amikor kibújt a földből. A juhásznak csak annyi ellenvetése volt, hogy ő csak járatott és nem legeltetett. A járatást pedig nem tilthatja meg senki. Az állami gazdaságbeliek azonban tetten érték és elnáspángolták.
Hát itt ilyen világ volt akkor.


Beszélgető partnerem nem hagyja ki, sőt túlságosan hosszúra nyújtja a növekedés nehézségeiről szóló ismertetést, mindent töviről hegyire akar elmondani. Én pedig az órámra pillantok, és azon bosszankodom, hogy elszaladt a délután és még talán a feléig sem értünk el mindannak, amire kíváncsi vagyok, amiből a Bábolnai Szabad Föld Termelőszövetkezet hiteles története kikerekedhet.
Gyors elhatározás: nem engedem ki kezemből a beszélgetés gyeplőjét, ne fusson mellékvágányra mindaz, amit már célban szeretnék látni. Átváltok a kérdés-feleletre.

Mi történt a termelőszövetkezetben 1956 őszén, az ellenforradalom napjaiban?

Az minket is megzavart. Jöttek a hírek, hogy itt is, ott is osztozkodnak a termelőszövetkezeti tagok, hordják szét a közös vagyont. Ez történt a banai mag a tárkányi szövetkezetben is. én akkor azt mondtam: emberek, nekünk nagyobb szükségünk van az erők egyesítésére, mint a banaiaknak, meg a tárkányiaknak. A banai TSZ tagoknak a többsége visszasírja a múltat, de mi a cselédsorsot ne sírjuk vissza! És az embereink megértették, hogy jobb a közös út.

Bábolnán nem voltak hőzöngők?

Akadtak, de lecsillapítottuk őket.

Mi történt azután?

1957 tavaszán nyakunkba szakadt a tárkányi és banai örökség. Amint már említettem, ebben a két faluban teljesen felbomlott a termelőszövetkezet, s a közös területeik egy részét mi vettük át. Természetesen a gyengébben termő táblákat, mert a jó földet nem adták. A banaiaktól háromszáz holdnyi szántót és tíz hold szőlőt vettünk át. A szántóval még csak boldogultunk, de nem így a szőlővel. Ahhoz nem nagyon értettünk, meg aztán az erőnk is kevés volt hozzá.

Mennyi volt akkor a Szabad Föld Termelőszövetkezet tagsága

Akkor nekünk kétszáznál is több tagunk volt. Munkát vállaltak a közösben a családtagok, sőt még néhány olyan ember is besegített, aki különben az állami gazdaság szolgálatában állott. Jöttek, ha letelt a hivatalos munkaidejük és jöttek szombat délután, meg vasárnap. Mi akkor jól fizettünk – ha jól emlékszem – negyvenöt forint volt egy munkaegység értéke és akadt olyan bedolgozó, aki nagyon belekapaszkodott a kapa nyelébe… egy nap alatt két munkaegységet teljesített.

Segítette-e a termelőszövetkezetet az állami gazdaság

Kultivátorral, ezzel, azzal, miből nekünk kevés volt. Szaktanáccsal is, de mi a saját lábunkon akartunk állni, nem kértünk senkitől semmit. Csak végső esetben.

És a legnehezebb időszakban – a bizonytalanság heteiben – kaptak-e valahonnan segítséget?

A járástól és a megyétől, de elsősorban a párttól. Mi egy percnyi időre sem maradtunk árván magunkra. Ez az igazság, nekem ezt a beszélgetést tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem. No, de néha nem a legfontosabbat mondja először az ember.

A banaiak és a tárkányiak milyen szemmel nézték, hogy bábolnaiak foglalták el határuk egy részét?

Ezt tőlük kellene megkérdezni. Én csak azt mondhatom, mi nem tartottunk haragot senkivel. Akkoriban nem volt olyan nagy a földínség, volt földje mindenkinek… még elhagyott parlagok is akadtak.

Hogyan alakultak később a dolgok?

1960-ban újra alakult Tárkányon és Banán is a termelőszövetkezet és visszavették tőlünk a ránk testált területeket. Zúgolódtak is miatta a bábolnaiak. Aztán 1963-ban olyan szelek fújdogáltak, hogy a kis Tsz-ek nem életképesek, azokat egyesíteni kell. Bana erősebb volt, oda csatlakoztunk, én pedig elvállaltam az Aka községbeli közös gazdaság elnöki tisztét. Az a feladat sem volt könnyű, ott is sok volt a buktató, no de ez nem tartozik ehhez a bábolnai témához, amiről beszélgetünk.


A második színhely
A Lobkowitz utca végén kétszintes, terebélyes családi ház. Az alsó szinten garázs, szerszámos kamra és lomtár. A felső szinten berendezett családi otthon. A falakon jó nevű festők lovas képei, magyaros kerámiák, távoli országokat idéző emléktárgyak… kényelem. Szokatlanul nagy kert, az utcafronton fenyőkkel, hátrább gyümölcsfákkal. A termőre fordult fák jelzik, hogy legalább tíz éve épült ez a kúria. A ház és a kert jó gazdára vall. A rend, a konyhában és az egész lakásban pedig kitűnő háziasszonyra.
A beszélő – a házigazda dr. Szabó Jenő – régi ismerősöm, jóval túl a hatvanon, de ma is egyenes tartású, keménykötésű ember. Mióta nyugdíjba vonult, a kert, a háztáji gazdálkodás a mindene. Ő az állandó bevásárló. A két fiatal már régen kiröpült a szülők szárnyai alól, már unokák vannak. A tizenkét éves lányunoka – aki szüleivel együtt Budapesten lakik - a tavaszi iskolaszünetre érkezett a nagyszülőkhöz. Miközben beszélgetünk, odatelepszik a nagyapja mellé és minden szóra figyel.

Mikor kerültél Bábolnára?

Régen volt 1935-brn. Az egyetemről friss diplomával és nagy tervekkel indultam és itt kötöttem ki. Bábolnán akkor is – akárcsak most – az állattenyésztés volt a legfontosabb. A különbség csak annyi, hogy akkor még kizárólag a ló volt a sztár, ma pedig a baromfi, a juh és a sertés került a vezető helyre. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a lónak most is fontos szerepe van. A lóra most is többen kíváncsiak, mint a csirkére, de a jövedelem zömét nem a bábolnai ménes biztosítja. Sőt az sem biztos, hogy a ménest a jövedelem miatt tartják.

Mi volt a legfőbb jellemzője a háború előtti Bábolnának?

A rend! Akkor is rend volt itt, meg most is az van. Rend nélkül nem lehet eredményesen gazdálkodni. Régen is sok vendég fordult meg Bábolnán, meg most is. Régen is jártak ide híres emberek, meg most is. Akkor sem születtek önmaguktól az eredmények, meg most sem. Annak idején is sok függött a vezetőségtől meg most is. Azt mondom, nem vitathatja el senki, hogy Bábolna minden dolgozójának része van abban, amit ez az üzem produkál. A dolgozók a siker kovácsai.

Hogyan értékeled az 1950-es években történteket?

Nehéz időszak volt, de én ilyen értékelésre nem vállalkozom. Legfeljebb annyit mondok, hogy az igazán hűséges emberek – márpedig Bábolna régi dolgozóinak többsége hűséges – még a legnehezebb időkben sem gondoltak arra, hogy itt hagyják ezt a gazdaságot. A hűségről és helytállásról itt regényt lehetne írni.


Harmadik helyszín
A ménesudvarban álló vendégház, ahol régi bábolnai történeteket idézünk. Emberekről, évtizedekkel ezelőtti eseményekről, híres lovakról, ünnepekről, közös ismerősökről beszélgetünk. Arról a korszakról, amelynek napról napra fogyatkoznak az élő tanúi.

A beszélgető partner? A Pannonhalmi Főapátság egykori jószágkormányzója, aki már túl van a nyolcvanon, de frissességét, szellemi és fizikai vonatkozásban az ötvenévesek is megirigyelhetnék. N. V. (Nagy Vencel) az egykori jószágkormányzó gyakran jár át Pannonhalmáról a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátba, ahol mindenki tiszteli, ahol eleven lexikonként emlegetik őt a Bábolnai mezőgazdasági szakemberek. A lexikális tudás és a helyismeret együttes áradásában jegyzetelnem kellene. Ehelyett kérdezek.

Ölbőpuszta a pannonhalmiaké volt és a Te irányításod alá tartozott. Milyen volt a kapcsolat Bábolna és Ölbő között?

Engedd meg, hogy erre egy történettel válaszoljak. Ölbő fogadta be és helyezte el azokat az értékes mezőhegyesi méneket, amelyeket 1944-ben a háborús események miatt Mezőhegyesről elmenekítettek. A jó szomszédságot tudomásom szerint egyetlen esetben sem zavarta meg olyan vita, amire ne emlékeznék vissza szívesen. Úgy érzem, hogy a bábolnaiak részéről is hasznos volt ez a jó szomszédság. A pannonhalmiaknak Ölbőn volt saját ménesük és annak idején sok segítséget kapott az egyházi birtok Bábolnától. Emlékszem, dr. Honos János bábolnai fő-állatorvos – aki ezredesi rangban volt – átjárt hozzánk és szaktanáccsal segített bennünket.

Úgy tudom, 1949-ben vette át Ölbőt a Bábolnai Állami Gazdaság. Hogyan emlékszel vissza erre az eseményre?

Már korábban híre jött, így nem volt meglepetés számunkra az, hogy Ölbőt állami kezelésbe veszik és a Bábolnai Állami Gazdasághoz csatolják. Akkor Földi István volt a bábolnai gazdaság igazgatója. Ő jött át Ölbőre és hozta az írást, amit Budapestről, az arra illetékes hatóságtól kapott. Földi Istvánnal együtt érkezett néhány munkatársa is, akikkel együtt elkészítettük a leltárt és mindent rendben átadtunk.


Negyedik helyszín
A Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát étterme. Együtt ebédelek az 1949-es birtokátadás két főszereplőjével, az egykori állami gazdasági igazgatóval és a Pannonhalmi Főapátság birtokainak jószágkormányzójával. Mindkettőjüket a vezérigazgató hívta meg a már hagyományosnak tekinthető „őszi Bábolnai Napok” bemutató sorozatára, hogy lássák, akik valaha itt gazdálkodtak: merre tart Bábolna.
(Beszélgető társak Földi István a bábolnai gazdaság igazgatója és Nagy Vencel a Pannonhalmi Főapátság jószágkormányzója)

Kíváncsi vagyok, mire gondolt az igazgató, mikor elindult Ölbőre, hogy a pannonhalmiak birtokainak ezt a pusztáját átvegye?

Az akkori gondolataimat már nem tudom egész pontosan visszaidézni, de valószínűleg ezt az átvételt is olyan hivatali ügynek tekintettem, amelyet személyesen rám bíztak, amit a törvény betűi szerint kellett elvégezne. Bizonyosan megfordult a fejemben az is, hogy Ölbő átvételével növekszenek a gondjaink, hiszen kevés gépünk volt és a feladatok a gazdaságban különben is nagyok voltak. Most utólag visszagondolva azokra az eseményekre, még tisztábban látom, hogy egyikünknek sem volt oka a másikra haragudni. Kissé feszélyezetten, de személyi súrlódások nélkül intéztük, amit intézni kellett.

Mit érzett akkor a jószágkormányzó?

Azok az évek sok nehéz nappal terhelték meg az életünket. A történelmi változásokat azonban mindenkinek tudomásul kell venni. Én is ezt tettem. Nekem persze nehezebb volt, mert azt sem tudtam, hogyan alakul tovább a sorsom. Ő akkor az új szemléletet képviselte, én pedig – mi mást tehettem volna? Igazodtam az új szemlélethez.

Mi a véleménye az egykori munkásigazgatónak – aki nehéz körülmények között próbálta Bábolna kátyúba került szekerét jó útra terelni – arról, amit azóta értek el a bábolnaiak?

Ha ezt nekem, akkor valaki jósolja, biztosan azt mondtam volna neki, hogy fantázia. Akkor itt sárba ragadt minden, s nem mozdult előre semmi. A sárba ragadás szó szerint is igaz.
Ősszel a répaszedéshez nem volt munkaerő és én magam is kimentem répát szedni, hogy példát mutassak. Kijöttek velem együtt az irodai alkalmazottak… ott volt a répaföldön mindenki, de amíg mi a répát szedtük, addig állt minden egyéb munka. Ezt csak azért említem, hogy érzékeltessem: milyen helyzet volt akkor ebben a gazdaságban. Erőlködtünk, de nem jutottunk előbbre.
Ami most itt van, az több, mint amit megálmodhatott harminc évvel ezelőtt az ember. Örültem a meghívásnak és életem felejthetetlen élménye az, amit itt most láttam, tapasztaltam.

Milyen különbséget lát a régi és az új Bábolna között egy olyan mezőgazdasági szakember, aki negyven évvel ezelőtt mezőgazdasági szaktekintélyként Pannonhalma birtokainak irányítását tartotta kézben, s aki gyakran járt át Ölbőről Bábolnára?

Azzal kezdem, hogy Bábolnán régen is több látnivaló volt, mint amennyit az uradalmakban általában látni lehetett. A régi Bábolna azonban nem annyira az eredményes gazdálkodásra, hanem inkább a mutatós dolgokra törekedett. Arra, hogy a lótenyésztésben megtartsa vezetőhelyét, hogy a kiállításokon és parádés bemutatókon reprezentáljon. Most nem ez az elsődleges cél, de Bábolna a rég hagyományokhoz hűen, a bemutatókra továbbra is súlyt helyez.
Ami viszont régebben másodlagos volt, az most mindennél fontosabb. A jövedelmezőség.
Én a jó szomszédi viszonyt ápolva és élvezve, gyakran járok át Pannonhalmáról Bábolnára. Valahányszor átjövök, mindig van itt új, ami meglepi a régi gazdasági szakembert. Ezt nemcsak az eredmények láttán mondom, hanem annak ismeretében, ahogy a bábolnaiak a fél-világgal kereskednek. Ma már nem elég az, hogy egy gazdaság nagy terméseredményeket könyvelhet el, hanem az is fontos, hogy az áruját milyen ráfordítással termeli és értékesíti. Bábolna mindkettőben az élen jár.




 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz