Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

Bábolna az állam mostohái között

Részleteiben senki sem tárta még fel azokat az okokat, amelyek Bábolnát 1945-től 1960-ig az egy helyben toporgás, sőt mi több a folyamatos elszegényedés állapotába sodorták. Azt sem mérte fel senki, hogy a lezüllést gyorsító tényezők közül melyik volt a legsúlyosabb.
Tény, hogy a Bábolnai Állami Gazdaság – amelyet a háborús károk sokkal súlyosabban érintettek, mint ikertestvérét, Mezőhegyest – a talpra álláshoz kevés támogatást kapott. A termelés fellendüléséhez szükséges anyagi segítség inkább csak cseppent, mint csorgott, s ahogy a korabeli iratokból kiderült, az állami gazdaságok politikai jelentőségét sem ismerték fel azonnal a politikusok.
Pintér Béla irodafőtiszttől hallottam, aki akkoriban mindenről tudott, s Bábolnán mindenkit ismert, hogy segítség tekintetében az állami gazdaságok voltak az állam mostohái, s közöttük Bábolna legmostohább.

Közismert, hogy 1946-ig két éven keresztül hihetetlen méretű infláció sújtotta az országot, s bénította a kereskedelmet. Nem volt a pénznek se értéke, se becsülete. Városon, falun a feketézés, a cserebere jelentette a kereskedelmet. Ámde Bábolnának jóformán semmije sem volt ahhoz, hogy csereberéljen, vagy éppen feketézzen. Akkor ugyanis az állami gazdaságokat arra kötelezték, hogy minden megtermelt árut jóvátételre, illetve a közellátásba szolgáltassanak be. Az elszámolás viszont rendszerint késett és mire az átadott áruért járó összeget kifizették, pénzükért hajítófát sem kaphattak a bábolnaiak.
Megtörtént, hogy 1946 őszén egyszerre 54 hízott sertést adtak át a közellátásnak, s mire a sertések árát kézhez kapták, már egy kilónyi húst sem adtak érte. Állandó fejtörést jelentett a gazdaság vezetőinek a dolgozók természetbeni járandóságának előteremtése, s a szerződtetett idénymunkások élelmezése. Ez sok jogos bírálatot, és elégedetlenséget is szült. Romlott a munkamorál, minek elsősorban maga a gazdaság látta kárát.
A veszteségek ugrásszerűen nőttek, olyannyira, hogy 1947 őszén annyi takarmányt sem sikerült csűrbe takarítani, amennyi az áttelelést fedezhette volna. A gazdaság vezetői a szükségállapotot úgy próbálták megoldani, hogy a Fertő-tó mellől ezer mázsa „szálastakarmányt” vásároltak. Mikor a takarmány megérkezett, kiderült, hogy a sásos, nádas savanyúszéna annyit sem ért, mint a búzaszalma.

A gazdasági szakemberek és a politikusok egyaránt a nehézipar jelentőségét hangsúlyozták, s a beruházásokból kevés jutott a mezőgazdaságnak. Hordószónokok (népámító, hangoskodó) azt hirdették, hogy Magyarországot a vas és acél országává építik. Ugyanakkor a mezőgazdaság akarva, akaratlanul háttérbe szorult.

1948 végén megkezdődött az átszervezés. Kimondták, hogy az állami gazdaságok szocialista nagyüzemek, amelyeket a hazai mezőgazdaság szocialista fejlesztésében élenjárónak kell tekinteni. Persze ettől az elhatározástól még Bábolnán nem valósult meg a szocializmus, de az időközben fentről adományozott mintagazdaság jelző sem avatta megbecsült nagyüzemmé az egykor európai hírű gazdaságot. Az a célkitűzés is távolinak tűnt, hogy az akkor példaképnek éppenséggel nem nevezhető Bábolna jelentős mértékben segíti a nem őstermelő lakosság élelmiszer-ellátását is.
E kettős célkitűzés hallatán sokan a fejüket csóválták és kevesen hittek abban, hogy a tervben körvonalazott feladatokat valaha is meg lehet valósítani. A hitetlenkedők – köztük neves agrárszakemberek és közgazdászok – most valamennyien elismerik: a tervet később valóra váltotta az állami gazdaságok zöme, és Bábolna különösen jól oldotta meg ezt a kettős feladatot.
Érdemes belelapozni a korabeli népgazdasági tervnek azokba a fejezeteibe, amelyek az állami gazdaságok fejlesztésének részleteit tárgyalják. Ezek szerint a tehénállományt öt év alatt a korábbinak hatszorosára kell növelni. Nevetséges és megvalósíthatatlan volt ez a célkitűzés, hiszen a tehén egy esztendőben csak egyszer borjadzik, s az újszülötteknek általában csak a fele lesz üsző. Így a szaporulatból lehetetlen volt az előírt tervet teljesíteni.
Akkor hát miből és milyen módon? Senki sem járt utána.
A kocaállomány gyarapítását a meglevőnek tizenkétszeresére kívánták a terv készítői felfuttatni. Ez biológiailag ugyan elérhetőnek tűnt, de a fent megfogalmazott számításokat itt is keresztülhúzta az élet. A feszített tervek megvalósításához elsősorban nem volt megfelelő ösztönzés. A nélkül pedig az állami gazdaságok dolgozóit nem lehetet erejüket megfeszítő teljesítményekre késztetni.

Érdekesnek tűnik, hogy búzából hektáronként tizenöt mázsás állami gazdasági szintet írtak elő. Ez ugyan már szemmel nézve szerénynek tűnik, ámde hozamok növelésének a kalászosok esetében sem volt meg a lehetősége. Elsősorban azért, mert a talajok időközben lesoványodtak, s ez Bábolnán különösen nagy mértéket öltött. Másodszor nem voltak bő termőképességű fajtáink, s végül, de nem utolsósorban, a gépesítés alacsony fokon állott, ami nélkül az igaerőben szegény Bábolna nem tudott idejében elvetni és learatni. De így volt ez a többi állami gazdaságban is.
A mezőgazdaság akkori szemlélet szerinti értékrendjét jól tükrözik az első ötéves terv pénzügyi előirányzatai. Az öt év alatti összes beruházásokra 50,9 milliárd forintot kívántak biztosítani, s ebből a mezőgazdaság fejlesztésére mindössze nyolc milliárd jutott. Ha a mezőgazdaság szektorain belüli megosztást részleteiben taglaljuk, kiderül, hogy az összeg zömét a gépállomások szerzésére költötték, s az állami gazdaságoknak – amelyek az egész ország területén gomba módra szaporodtak – mindössze másfél milliárd forintot juttattak.
Bábolnát törzsállattenyésztő gazdaságnak jelölték ki. A terv előírása szerint meglehetősen sokrétű feladattal. A lótenyésztésen túlmenően azzal is megbízták ezt az állandó takarmányhiányban szenvedő mezőgazdasági üzemet, hogy törzsállományt alakítson ki szarvasmarhából, sertésből, juhból, majd később tyúkból is.
A tenyésztés beindításához szükséges elit alapanyag vásárlására ugyan még futotta a beruházási keretből, de annyi takarmányt nem tudtak a bábolnai határban termelni, hogy a jó gazda gondosságával etessenek. A magtárak nem teltek meg, a szénakazlak évről évre alacsonyabbak lettek, s az abrakadagokat egyre csökkentették. Feljegyzések szerint 1952-ben különösen vékony volt a takarmánytermelés és az átteleltetés –mint az korábban is megesett – ismét kétségessé vált.

Szvisztuni László a gazdaság akkori igazgatója – akit az 1979-ben rendezett BÁBOLNAI NAPOK-ra meghívtak a bábolnaiak – beszélgetésünk során elmondta, hogy a felülről érkezett utasítások egymásnak ellent mondtak és az előírt tervek valóra váltásához nem biztosították az alapvető feltételeket. Szvisztuni Lászlónak ezt a megállapítását el lehet fogadni, de az is tény, hogy a gazdasági vezetésben főként a munkaszervezésben ugyancsak sok volt a melléfogás.
Erről a korabeli sajtóban szinte minden héten olvashattunk.

Közismert szólásmondás, hogy a fuldokló ember még a szalmaszálba is belekapaszkodik. Majdnem szó szerint ezt tették a gazdaság vezetői is, akik búzaszalmát, töreket, száraz kukoricaszárat pároltak sós és melaszos oldatban. A pácolás valóban megpuhította a kemény és emészthetetlen növényi rostokat, de a szalma így is szalma maradt, s az állatok nehezen barátkoztak meg ezzel az eleséggel.

A vető magvakat jarovizálták, ami abból állt, hogy a vetés kezdete előtt a szabad ég alatt ponyvákra terítették ki a kalászosok magvait, s azt állandóan forgatták, hogy a napsugarak minden szemet egyformán érjenek. Ez a módszer – az akkor kiadott prospektusok adatai szerint – jelentősen fokozta a mag csíraképességét és végső soron erőteljesebb kelést biztosított.
Igen ám, de a kiterített magot hirtelen kerekedett záporok is áztatták, s a szárítás újabb napokat rabolt el az őszi munkacsúcsok idejéből. Végül a bábolnaiak arra az elhatározásra jutottak, hogy amit a réven netán nyernek, azt kétszeresen kiadják a vámon, s felhagytak a jarovizálással.

A jarovizálás propagandájával egyidejűleg javasolta a Földművelésügyi Minisztérium a kalászosok keresztsoros vetését, ami abból állott, hogy először a tábla hosszában járatták a vetőgépeket, majd pedig a tábla szélességében. A gond csak az volt, hogy így a vetésidő a duplájára emelkedett, s mire a vetést befejezték, leesett a hó és csak tavasszal kelhetett ki a gabona.
Ugyanígy abbamaradt a kukorica négyzetes, fészkes vetése, amelynek végzéséhez hiányoztak a megfelelő vetőberendezések.

A gépesítés a traktorok viszonylag gyors térhódításával kezdődött. Az úgynevezett „körmösök” a budapesti Hoffer gyárból érkeztek, s 1952-ben már összesen huszonnyolc erőgép dolgozott Bábolnán. Köztük volt hat lánctalpas Sztalinyec traktor.
Bábolnán próbálták ki az első magyar konstrukciójú kombájnt, amit Balaton névre kereszteltek. Az első magyar arató-cséplőgép azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Ahogy a kombájnosok még most is emlegetik. A Balaton voltaképp levizsgázott Bábolnának. Gyártását hamarosan leállították.
Az állattenyésztés gépesítése jóformán el sem kezdődött és a növényápolásban is a kapa játszotta a főszerepet. Ámde vagy a kapás volt kevés, vagy a kapákkal volt gond. Tény, hogy a répatáblákat nyár végére felverte a gyom.
A gépek alkatrészellátása is akadozott. Erről jegyzőkönyvek garmadája tanúskodik. De a javítások minőségével sem volt minden rendjén. Ugyancsak jegyzőkönyvek árulkodnak arról, hogy a téli nagyjavítás után a tavasszal munkába állított gépek már az első nap meghibásodtak.

A gyárakban már ebben az időben kibontakozott a szocialista versenymozgalom, amelyet a mezőgazdasági üzemek közül elsőként az állami gazdaságok tettek magukévá. Bábolnán az első szocialista brigád 1954 telén alakult. Mindkettőt a gépműhely dolgozói hozták létre, s egyik az erőgépek, a másik pedig a munkagépek javítását végezte. Nem sokkal később a brigádok speciális munkacsapatokat is alakítottak. Versenyre hívták ki egymást a brigádok, de az eredmények azt mutatták, hogy a verseny sok esetben felületes munkára serkentett.
A hibák arra késztették a szakszervezeti bizottságot, hogy megszervezze a gépjavítások hajrában végzett munkájának ellenőrzését. Megkövetelték, hogy ne csak a határidőket tartsák be a versenyzők, hanem a munka jó minőségére is ügyeljenek.
Kezdetét vette az egyéni versengés, majd pedig a sztahanovista mozgalom. Újítások is születtek, de összességében mindez nem hozta meg a várt eredményt. A gazdaság munkaszervezése körül továbbra is sok volt a hiba és kevés a kézzelfogható, könnyen kimutatható haladás.

Érdekesen alakult a munkaerőhelyzet is.
Az új ipari létesítmények elszívó ereje megritkította a mezőgazdaságokban a kétkezi munkások számát, s ez elsősorban azokban a gazdaságokban jelentkezett, ahol különben is rosszul mentek a dolgok. Ezen a Minisztertanács határozata úgy próbált segíteni, hogy nőket irányított át a mezőgazdasági üzemekbe. A határozat szerint az állami gazdaságok a szarvasmarha- és sertéstenyésztésben egyaránt fele-fele arányban férfiakat, illetve nőket voltak kötelesek alkalmazni.
Bábolnán az állandó férfi alkalmazottak női családtagjait agitálták több-kevesebb sikerrel. Az agitáció eredményeként Farkaskúton harmincegy asszony negyvenöt hold föld megmunkálását vállalta. A gazdaság – hogy a nők munkába állását megkönnyítse – minden üzemegységben óvodát állított fel és két bölcsödét is létesített. Azonban a nők munkakörülményei ezután sem javultak a kívánt mértékben. A heti egy szabadnap biztosítása megoldatlan maradt és a munkahelyi körülmények sem feleltek meg az előírásoknak.
Távoli vidékekről – így Bács-Kiskun megyéből sikerült egy-egy csapat nőt szerződtetni, de ez sem segített a leromlott munkaerőhelyzeten. Az időszaki munkások (hónaposok) szállása is sok kívánnivalót vont maga után.
Jó kezdeményezésnek számított, hogy Bábolnán alakították meg 1952-ben az ország első állami gazdasági fogyasztási szövetkezetét, ahol a közszükségleti cikkeket megvásárolhatták a dolgozók.
A gazdálkodás kátyúba jutott szekere azonban ezektől a kezdeményezésektől sem mozdult előre.



 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz