Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

A ménes nyomában

Futárposta a nyilasok vezéri törzsétől Bábolna parancsnokának:

„Bábolna lóállományát fölszereléssel együtt nyugatra kell menekíteni. Ezért felkoncolás terhe mellett teszem felelőssé a méneskar minden katonáját a parancsnoktól az utolsó közlegényig.”

Ezzel zárta a „nyugati gyepük és földek” utolsó állomására, Kőszegre, menekült nyilas főhadiszállás bajkeverő félbolondja, Szálasi Ferenc azt a kitelepítési parancsot, amelyet 1944 novemberében külön futár vitt Bábolnára. A méneskar vezetői nyomban hozzákezdtek az állomány legértékesebb részének külön választásához, azért kellett végrehajtaniok, mert a menekítéshez mindössze négy vasúti szerelvényt tudott az államvasutak katonai parancsnoksága biztosítani. Négy szerelvényre pedig nem fért fel Bábolna teljes lóállománya.
Azokban a hetekben 812 lovat és csikót tartottak a ménesben. Az állományt az alábbiak szerint csoportosították:
Volt huszonnégy törzsmén, száz tenyésztésbe fogott fiatal mén, negyvenkilenc választott növendék méncsikó és huszonhét szopós méncsikó.
A kancaállományban háromszáz anyakancát, ötvennégy választott csikót, kétszázkilenc különböző korú fiatal kancát, továbbá huszonhárom szopós korban levő kancacsikót tartottak nyilván. Nem tartozott bele ebbe az állományba a ménesbirtok gazdasági munkáinak végzésére szolgáló igásló részleg, amelynek kitelepítéséről nem tett említést a parancs.
Az első szállítmányt – amelyben háromszáznegyvennyolc lovat soroltak – a nagyigmándi vasútállomáson rakták vagonra. A lovakkal együtt indult nyugatra a méneskari törzsgárda és sok értékes fölszerelés. Ahogy a szemtanúktól hallottam, a vasútállomás minden talpalatnyi helyét megtöltötték a nyergek, lószerszámok, hintók és bútorok. Anker ezredes, a bábolnai ménes parancsnoka személyesen irányította a berakodást és mindvégig szigorúan rendet tartott.
Hogy honnét tudom mind ezeket?
Tribusz Józseftől, aki kiskatonaként végigjárta az utat Bábolnától a németországi Bergstettenig és ugyanazokkal a lovakkal érkezett haza szülőföldjére, amelyeket Anker ezredes a menekítés első óráiban bízott rá.
Tribusz József elbeszélését így őrzi a magnószalag:

„Apám 1918-ban katonaként került a bábolnai méneskar állományába, én pedig 1934-ben szegődtem a lovak mellé. Azóta egyfolytában itt dolgozom, itt van saját családi házam, itt él a családom. Ha jól emlékszem, november 20-án kezdtük a menekítést, de mi akkor azt sem tudtuk, hogy hová irányítják szerelvényünket.

Mennyi volt a bábolnai méneskari katonák száma? Milyen volt az út és odakint az elszállásolás? És végül, hogyan érkeztek haza?

Azt a háromszáznegyvennyolc lovat, amit Bergstettenbe irányítottak, körülbelül százhúsz méneskari katona kísérte. A tisztek és tiszthelyettesek magukkal vihették családjukat és ingóságukat, mi nőtlen kiskatonák pedig legényesen, egy katonaládával indultunk. Nem volt diadalmenet, de még csak biztonságos sem volt az utazás. Légiriadók, torlódások nehezítették az utat. Közelharcot folytattunk azért, hogy a lovainkat egy-egy állomáson megitathassuk. Végül is megérkeztünk kijelölt állomáshelyünkre.
Bergstettenben viszonylag jó elszállásolást találtunk. Persze nem a városban, hanem kiürített állattenyésztő telepen, Donau Wörtben. Amire senki sem gondolt: útközben megszaporodott a lóállományunk. Az egyik tenyészkanca Bécsújhelyen ellett egy méncsikót. Világhírű mén lett abból a csikóból. A nevére a bennfentes lótenyésztők bizonyára még emlékeznek, a GAZAL 7-ről van szó, amellyel két évtizedig fedeztettük Bábolnán és végül huszonöt éves korában adtuk el a Német Szövetségi Köztársaság egyik tenyésztőjének.

Nekem életem végéig emlékezetes marad 1945. április 27-e. Az amerikai hadsereg alakulatai akkor érkeztek Bergstettenbe és táborunkat katonai irányításuk alá helyezték, minket pedig hadifogolyként vettek nyilvántartásba. Mondtam is akkor magamban, hogy a mi lovaink sem ropogtatnak soha többé bábolnai szénát. Most utólag jóleső érzéssel mondom magának, hogy nem így történt. Valamennyien a lovaink mellett maradtunk, hadifogolyként ugyanaz maradt a munkánk, mint annak előtte. Tudja, aki egyszer a lovak mellé szegődik, az nehezen válik meg ettől a szakmától, s attól a lótól, amelyik közel férkőzik a szívéhez. Én is ezek közé tartozom.

Lestük a hazai híreket, tervezgettük a hazatérést és örültünk, hogy a ménes takarmányszükségletét – így a zabot is – menetrendszerűen biztosította az amerikai parancsnokság. Reménykedtünk, hogy a menekített ménest teljes egészében meg tudjuk menteni és valamennyi lovunkat hazavihetjük Bábolnára. Nálunk egy pillanatra sem lazult meg a fegyelem, mi valamennyien egyet akartunk: zárt rendben maradni és minden értékünket hazahozni.

Nem egészen így sikerült, de amitől a táborunk megszállásakor tartottunk, az nem következett be. 1945. szeptember elsejével megszűntették a hadifogságunkat és a méneskar egész személyzetét amerikai alkalmazásba vették át. Zsoldot kaptunk, a lovak pedig rendes takarmányt.

Persze az amerikaiak sem voltak angyalok, még kevésbé önzetlen magyar pártiak. A ménes legfelső kommandánsa, Owens USA lovassági őrnagy – aki jó lótenyésztő és kitűnő lovas hírében állott – nyolcvanöt lovat azzal irányított a bábolnai ménes állományából általunk ismeretlen helyre, hogy a lovakat szérumkészítésre veszik igénybe. – De miért éppen a legértékesebb lovakat használják fel erre a célra? – tűnődtünk – de ettől nem lettünk okosabbak. Aztán hamarosan kiderült, hogy nem szérumkészítésre, hanem tenyésztési célokra vitték el Bergstettenből a legszebb és legértékesebb bábolnai telivéreket.

Milyen a vérbeli lovas?

Nem nyugszik bele abba, amit magyarázatként mondanak arra, hogy miért kell megválni kedvenceitől. Mi sem nyugodtunk bele, hanem nyomozásba kezdtünk. Az egész méneskar bekapcsolódott abba a kutatásba, amit a nyolcvanöt ló sorsának felderítésére kezdeményeztünk, s munkánk eredménnyel járt. Kiderítettük, hogy a telepről elszállított tenyészanyagnak a zömét a lengyeleknek adták át, akiknek becsületük volt az amerikai hadseregben. Különben a bergstetteni amerikai parancsnokságon Owens őrnagy helyettese is lengyel tiszt volt. Valószínűnek tartom, hogy neki volt az ötlete, hogy szérumakció ürügyén tenyészanyagot szerezzen a háború során teljesen elvérzett lengyel mezőgazdaságnak.

Mondtam már, hogy az egész bábolnai méneskar fülelt és szimatolt. A jó hírt nemcsak a hazulról érkezett néhány levél jelentette, hanem az is, hogy megtudtuk, hová kerültek a lovaink. Jelentéseink nyomán – amelyeket írásba foglalva az újjászervezett demokratikus magyar hadsereg legfőbb parancsnokságához is eljuttattunk – 1953-ban hosszú huzavona után tizenkét értékes lovat sikerült Lengyelországból visszahozni Bábolnára. A többinek nyoma veszett, illetve azokat nem sikerült előkeríteni.

Mikor került haza a lovaival együtt Bábolnára?

Én 1948. január 13-án érkeztem vissza az utolsónak hagyott ló-szállítmánnyal. Összesen ötvenkét vagonból állt a szerelvényünk, s lovainkat jó erőben hoztuk haza. Elmondhatom, hogy ha mi elszéledünk, és egyenként próbálunk hazatérni, talán mutatóba sem került volna vissza magyar ló Bábolnára.
Amit még el szeretnék mondani: Bábolna tanított bennünket annak idején fegyelemre és engem ez a fegyelmezettség végig kísér az életemen, holott már rég nem vagyok katonai állományban."


Tribusz József az órájára pillant, fészkelődik, menni készül. Kikapcsolom a magnót, tudom: beosztja az idejét, ő nem késhet el, rá ne várjon az ő hibájából senki. Kezet szorítunk, de ígéri, hogy ha bármilyen információra lesz szükségem a lovakkal kapcsolatban, ő készségesen segít… négy évtized minden bábolnai vonatkozású lovas eseménye a fejében van. Még a dátumok is.
Amit ettől a lótenyésztés dolgaiban jártas embertől a bergstetteni három esztendőről megtudtam, azt hitelesen is alátámasztja egy jegyzőkönyv, amelyet a ménessel hazaérkezett bábolnai méneskari katonák igazoltatása során foglaltak írásba.
A jegyzőkönyv, amelyet a Demokratikus Néphadsereg 12. Kiegészítő Kapitánysága állított ki, hiteles bizonyíték, hogy a méneskariak katonai esküjükhöz híven vigyáztak a rájuk bízott lovakra, az ország vagyonára.
Ebben nagy érdeme van Anker ezredesnek, a ménes akkori parancsnokának és természetesen Tribusz Józsefnek is.

Kappel József, a bábolnai ménes jelenlegi vezetője is fiatal lovászfiúként kezdte. Őt is besorolták abba a méneskari részlegbe, amelyik a bábolnai lovakkal 1944 novemberében elvonult Bergstettenbe, de az ő útjuk nem ért véget Bergstettennel.

Hogyan került ki az USA-ba, és mikor jött vissza?

Tizenhét éves voltam és ugyanúgy rajongtam a lovakért, mint most. Az amerikai parancsnok, Owens őrnagy észrevette, hogy biztosan ülök a nyeregben és szeretem a lovakat. Maga mellé fogadott, az ő lovásza lettem. Mikor aztán hazaengedték őt a megszálló alakulatból Amerikába, engem is magával vitt. Persze nem az én boldogulásom sarkallta erre a lépésre, hanem az a tény, hogy egy kisebb fajta ménest vitt át a tengeren túlra.

Hatvan értékes ló… ennyit hajóztunk be az egyik nyugatnémet kikötőben és ennek a jókora csapat lónak a kíséretét bízta rám. Nem volt könnyű az az utazás, de még talán ennél is nehezebben telt az a két hónap, amit Virginiába érkezésünk után karanténban töltöttünk. Még szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy nem kényszerültünk tétlenségre. Betanítottuk, nyereghez szoktattuk azokat a csikókat, amelyeket Bergstettenből hoztunk magunkkal.

Milyen származásúak voltak azok a lovak, illetve csikók?

Volt köztük a bábolnai méneshez tartozó, továbbá a kisbéri ménesből származó ló is. A többségük a német olimpiai bizottság ugró-és versenyló állományából került Amerikába. Persze nekem nem kötötték az orromra, hogy milyen jogcímen vitték el az amerikaiak azokat a lovakat, de – úgy vélem, nem is a jogcím volt a fontos, hanem a ló.

Jó sorsom volt, de nem éreztem jól magam idegenben. Hazakészültem, s ezt kerekem ki is jelentettem, sőt azt is, hogy az amerikai magyar konzulátushoz fordulok hazatelepedésem ügyében. Akkor már zsebemben volt az Amerikában szerzett lovas tréneri oklevél és a magyar konzulátus engedélye, miszerint hozzájárulnak, hogy még hat hónapig magyar állampolgárként odakint maradhatok. Maradtam, de egy percig sem tovább hat hónapnál.

Hazajöttem, hiányzott a bábolnai levegő, hazahoztam azt a sok tapasztalatot, aminek idehaza azóta is hasznát veszem.
Jobb itthon.

Mi lett a sorsa a bábolnai ménes itthon maradt részének?

Nincs róla olyan részletes leírás, mint a Bergstettenbe került állományról. A visszamaradt tenyészanyagból száz lovat Tost József méneskari százados parancsnoksága alatt indítottak el 1944 decemberében nyugatra. Ámde a gyalogmenetben és élelmiszertartalék nélkül vonuló lovasok nem a kijelölt útvonalon, hanem Bábolnától déli irányba, a Bakonyba húzódtak és ott vészelték át a legnehezebb időket. Onnan jöttek vissza a már felszabadult, de lényegében minden értékéből kifosztott Bábolnára.




 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz