Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

A jószív egylet, a szelíd és haragos emlékezők

Hónapokig kutattam Bábolnán olyan visszapillantó tükör után, amelyben a két világháború közötti korszak általános helyzetére teljes rálátás nyílik. Eleinte nem volt szerencsém. Csak apró cserepeket találtam, s ezek olyanok voltak, mint a félbetört rozsdás patkók. Szerencsével kecsegtettek, de végül kevés hasznát láttam, mert nem lehetett megbízhatóan összeilleszteni, felhasználni.
A visszaemlékezések – amelyeket a megkérdezettek az időpont megjelölése és egyéb biztos támpontok említése nélkül mondottak el – ilyenek voltak:

„Működött itt egy segélyegylet, de a nevére már nem emlékszem. Az sokat segített a rászorulókon. Egyszer, kétszer mi is kaptunk tőlük ajándékot, de arra már nem emlékszem, hogy mit. Talán ruhaneműt, meg egyebeket” – mondta Parély néni, amikor a puszta régi társadalmi és szociális helyzetéről kérdezgettem.

„Karácsonykor pásztorjátékot rendezett a tanító úr. A mi gyerekeink voltak a mennyei pásztorok és az előadás bevételét a sok gyerekesek között osztották szét” – hallottam Csemerházán.

„Ha jól emlékszem, 1930-ban vagy 1935-ben volt, amikor minket is meglátogatott Gitta nővér, akit mindenki ismert és szeretett Bábolnán. Jött és megkérdezte mivel tud segíteni? Akkor én azt mondtam: köszönjük, de mindenünk van, csak hát kicsit kopottas. Azt beszélték, hogy Gitta nővér a ménesbirtoktól kap rendes fizetést, de olyasfélét is rebesgettek, hogy kedvtelésből csinálja. Kedves volt és azt sem restellte, hogy pólyás gyermeket megfürdessen, ha éppen az ágyat nyomta az édesanyja. Aztán egyszer eltűnt Bábolnáról, és attól kezdve senki sem jött hozzánk. Senki sem kérdezte meg, hogy mire lenne szükségünk” – hallottam az egyik farkaskúti asszonytól.

Végül a vak véletlen vezetett el a forráshoz. Együtt utaztam Dombi Jánosnéval, aki elmondta, hogy édesapja vezetőségi tag volt a bábolnai Jószív Egyletben, és mint az egylet pénztárosa 1920. május 28-tól 1944. december 31-ig vezette az egylet gazdasági naplóját.
„Fellelhető a dokumentum? – kérdeztem a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát jelenét és múltját egyaránt jól ismerő útitársamtól és a válasz úgy megörvendeztetett, mint amikor jóízű és friss forrásvízre talál a szomjas ember.
A sárgult és kissé szakadozott naplót két nap múlva kézhez kaptam és 25 év feljegyzéseit átböngészve azzal a kellemes érzéssel ültem le az írógép mellé, hogy most már könnyebb lesz számot adni Bábolna társadalmi helyzetéről – az 1920-as és 1930-as évek keresztmetszetéről. Mindarról, amit korábban csak sejtettem, de bizonyosat nem tudtam róla.
A napló hetven terjedelmes oldalán több mint ezer név. A bevétel és a kiadás rubrikákban számok, az év végi zárójelentésekben elismerő mondatok, továbbá olvasható és olvashatatlan aláírások, amelyeket számvizsgálók, ellenőrök és elnökök kanyarítottak a zárszámadások alá.




1927-ben már pengőben számolt a Jószív Egylet pénztárosa is. Ebben az évben 666 pengő 59 fillér bevétele és 498 pengő 48 fillér kiadása volt az egyesületnek. A bevételi rubrikában a legnagyobb tétel 130 pengő, amelyet a kaszinóban tartott teaestély jövedelmeként könyvelt el Gróf János pénztáros. A legnagyobb kiadást pedig az iskoláskorú gyermekek karácsonyi ajándékai jelentették. Erre 160 pengőt költött a Jószív Egylet.

1932-es év első bevételi összege 20 pengő, amelyet a kaszinóban kisorsolt újévi malac tombolajegyeinek árából kapott az egylet. Ebben az esztendőben az iskoláskorú Spanyek Annuskának egy pár cipőt csináltatott az egylet 8 pengőért.

1934-ben az iskolás gyermekek iskolatej ellátására havi 12 pengő 50 fillért ugyancsak az iskolások év végi jutalmazására… könyvekre 30 pengőt juttattak. A bevételek zömét a havonta rendszeresen tartott kaszinói teadélutánok jelentették. Az év végi zárójelentést Pettkó-Szandtner Tiborné elnökasszony, Fehér József és Pintér Béla a számvizsgáló bizottság két tagja és Adorján István ellenőr írta alá.

1936-ban szerepel első ízben Gitta nővér, aki a „szegényebb sorsúak” segélyezésére négy alkalommal vett fel tíz, húsz pengő közötti összegeket. Az iskolás gyerekek cipőjavításának költségeit is magára vállalta az egylet. Erre áprilisban 30 pengőt fordítottak. Szerepel a kiadások között filmkölcsönzési díj, csecsemőtej ára, továbbá az iskolások karácsonyi ajándékára költött 142 pengő.

Az 1940-es esztendőben ugrásszerűen megszaporodtak a gazdasági alkalmazottaknak juttatott segélyek. Özvegyek, árvák, öregek szerepelnek a segélyezettek névsorában. Özvegy Fiszli Pálnénak egy pár csizmát ajándékoztak. A növekvő kiadások fedezésére felemelték a tagsági díjakat és a kaszinóban tartott teaesték belépti díját is felsrófolták. Hogy a mérleg nyelvét egyensúlyban tartsák, december vége felé a kaszinó társaskörétől szereztek kiegészítő adományt, amit egy névtelen adakozó is megtoldott.

1942-ben és 1943-ban tovább növekedett az egyesület segélyező tevékenysége, s a kiadások fedezésére újabb forrásokat kerestek a Jószív Egylet vezetői, akiknek élén a mindenkori ménesparancsnok felesége állott. A Hangya Fogyasztási Szövetkezet 200 pengővel, a kaszinó társasköre pedig egyre sűrűbben járult hozzá a karitatív kiadások fedezéséhez.

1944-ben a bábolnai majorokból úgyszólván minden épkézláb férfit bevonultattak… mint valamiféle érzékeny műszer – pontosan jelezte a Jószív Egylet pénztári naplója, amelybe újabb jogcímekkel újabb nevek kerültek. Olyan családoké, akiket az esztelen háború taszított szerencsétlenségbe. Hadiözvegyek, hadiárvák, magukra maradt, magukkal tehetetlen emberek.
1944-ben összesen hét alkalommal folyósítottak jószívadományokat olyan bábolnai hadiözvegyeknek, akik elvesztették legfőbb támaszukat, a családfőt. Megkezdték a szülési segélyek juttatását is. Az első édesanya, Czefernek Jánosné 1944. június 28-án kapott kelengyére valót. Karácsonyra Körmendi Istvánné, Böröczki Lászlóné, Tánczos Dávidné, Pusztai Istvánné és a Kardos család kapott 50-50 pengőt.
Ezzel tulajdonképpen le is zárult a bábolnai Jószív Egylet tevékenysége, amelyet úgy emlegetnek az 1930-as 1940-es évekre emlékezők, hogy ez volt a jótékonyság és a gyors segély forráskútja.
A Jószív Egylet 1944. évi közgyűlését és a pénztárkönyv ellenőrzését a vezetőség már nem tartotta meg, mert Bábolna közvetlen közelében aknák robbantak és feje tetejére állt minden. Ámde Gróf János, a ménesbirtok bádogos mestere, a Jószív Egylet pénztárosa elkészítette a bevételi és kiadási okmányok alapján a zárszámadást. Fillérre elszámolt az egylet pénzével és a zárójelentésébe azt is beírta, hogy a Bábolnai Önkéntes Női Munkatábor feloszlott és a kasszájukban levő 99 pengő 72 fillért átadták a Jószív Egyletnek.

Ennyi a történet, ami egyben keresztmetszetét is jelenti egy olyan korszaknak, amire már csak az idős emberek emlékeznek.
Amit a két világháború közötti időszakról – a Horthy korszak Bábolnájáról még el kell mondanom – annak már tulajdonképpen nincs szociális háttere. Sőt abban sem vagyok bizonyos, hogy a ménesbirtok életére akkor jellemző társadalmi helyzet feltárásához elegendő lesz-e az a bizonyíték, amit annak idején összegyűjtöttem, aminek alig maradt írásos nyoma. Így hát csak arra támaszkodhatom, amit az emlékezetemben őrzök.
Korábban már említettem, hogy az 1920-as 1930-as években gyakran jártam át szülőfalumból Bábolnára. Vonzott a Szent István napi parádézás, a lovasbemutató, a versenyzés izgalma, a focimeccs… főként az ácsi és a bábolnai labdarúgók közötti vetélkedés.
Az augusztus 20-i parádékon – amelyekre sok külföldi és hazai vendég is érkezett – emlékezetem szerint kevés volt a rang nélküli bábolnai néző. Márpedig a rang egyenruhában az őrmesternél, civilben pedig az írnoknál kezdődött. A pusztából suttyó legénykék a versenypálya körüli fákra másztak fel, és ha szerencséjük volt – ha a csendőrök le nem zavarták őket az „ingyenpáholyból” – a verebekkel együtt nézhették végig a parádézást.
A pálya mellé épített páholyt a külföldi és a hazai előkelőségeknek tartották fenn, és a páholyon belül díszpáholyt építettek a Budapestről érkező minisztereknek, főispánoknak… nagyuraknak.
Az ülőhelyekre ültették a középosztályt: a környékből érkező tisztviselőket, tanítókat, leventeoktatókat. Ott biztosított helyet a rendezőség a bábolnai középosztályhoz tartozóknak is. a pálya másik oldalán –ahol a néző szemébe sütött a nap – jelölték ki az állóhelyet, ahova a rang nélküli vidékiek – leventék, diákok, kiskatonák sorakoztak fel, többnyire testületileg.
Most is emlékezetemben van: a sportpálya nézőterét négy részre osztva, fenyő rudakból készített kordonokkal választották el, s a kordonok mellett csendőrök és karszalagos társadalmi ellenőrök ügyeltek arra, hogy a kijelölt helyét senki el ne hagyhassa. Az a kordon akár jelkép is lehetett volna. Jelképe annak, hogy a társadalmi rétegeket hogyan lehet egymástól jól elkülöníteni. Egyben jelzőként is szolgáltak azok a kordonok. Jelezték, hogy a bábolnai társadalom legalsó rétegét – a cselédséget – kirekesztették, vagy talán csak kifelejtették a bábolnai ünneplésből.



 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz