Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

A szomszédság

A századfordulóra, no meg a huszadik század első évtizedeire érdekesen alakult a birtokmegosztás a Kisalföldnek ebben a szögletében, ahol a nagybirtokot olyan nevek jelezték, mint Bábolna, Csémpuszta, Nagyszentjános, Vaspuszta, Jegespuszta, Ölbő, Kiscsanak, Herkálypuszta és még vagy fél tucat uradalom. Birtoka volt itt az államnak (Bábolna), a hercegprímásnak (Csém), Pannonhalmának (Ölbő és Kiscsanak), a Zichy grófnak (Vaspuszta), a Gyürky grófnőnek (Herkálypuszta) és egy akkoriban gyökeret vert gazdag zsidó családnak (Jegespuszta).

A középbirtokot a Milkovics, a Bóday, a Pulay, a Boros, a Hangyási, a Thaly, a Ghiczi stb. családok majorjai – két háromszáz holdas birtoktestek képviselték.

Nagyigmánd, Ács, Bana, Tárkány határában pedig nadrágszíjparcellák ezrei bizonyították, hogy a kisbirtokosok, sőt a törpebirtokosok is részesei voltak a földtulajdonnak. Tanya viszonylag kevés volt, de azok sem hasonlítottak a tiszántúli értelemben tanyának számító településhez. Inkább a módos gazdák külső majorjait, állatszállásait nevezték tanyának.
A bérlők sorában ott volt az Ácsi Cukorgyár (a Zichy birtok újmajori részének bérletével), a Bruck család (Vaspuszta bérletével) és seregnyi próbálkozó, akik közül jó néhányan nem találták meg számításukat és tovább álltak. A kishaszonbérlők zöme azok közül a néhány hold saját földdel rendelkező kisgazdák közül került ki, akik idegenbe szakadt birtokos családoktól vállaltak kisebb-nagyobb parcellákat holdanként 200-250 kiló kenyérgabonabérért.
Az uradalmakban részaratást, cséplést, kukorica- és répa betakarítást végző szegény emberek, külön osztályozták a környékbeli földbirtokosokat. Bábolna, Jegespuszta és a cukorgyár bérgazdasága azok közé az uradalmak közé tartozott, ahol minden évben megtalálták számításukat a munkavállalók. Herkálypusztának viszont kimondottan rossz híre volt. Ott még a megszolgált bérüket és kialkudott terményrészt is nehezen kapták meg a dolgozók. Márpedig ahol rosszul fizettek, ott nem szorgoskodott senki, ott még karácsonykor is asztagban állt a gabona.
Szólás-mondásként emlegették szülőfalumban, Ácson a faluderék nem szorul rá az uradalmak kegyeire.
Ez tényleg így volt, de ezt csak a módos parasztcsaládok hangoztatták. A Kertalja, a Homok utca, a Gyepsor, a Jegesi út és a többi falurész fél lábbal a környékbeli pusztákra támaszkodott. Nagyjából ez a helyzet alakult ki Nagyigmándon, Banán és Tárkányon is, azzal a különbséggel, hogy e három községben a faluderék népe nem különült el olyan élesen a falu többi részétől, mint ahogy az Ácson történt.
Érdekes szempontok játszottak közre a négy község rangsorolásában. Nagyigmánd volt a Gesztesi járás székhelye. Ott tevékenykedett a főszolgabíró, ott tartották a regruta-sorozásokat, oda citálták a közrend ellen vétőket és ott tartották a környék legnagyobb állatvásárait. Végül, de nem utolsósorban: Nagyigmánd volt a követválasztások alkalmával a központ, ahol a képviselőjelöltek és kortesek tanyáztak. Itt vertek csapra legtöbb kortesbort, a választás napján ide összpontosítottak legtöbb csendőrt.
Ács, a környék legnépesebb községeként szerepelt. Itt az 1871-ben épült cukorgyár jelentette azt a vonzóerőt, amellyel rohamosan emelkedett a betelepedett családok száma. Az úri kaszinó és a gyárkémény füstje – ahogy a faluban a szegény emberek emlegették – rátelepedett a falura és fojtogatta azokat, akik szabadabban szerettek volna lélegezni.
Banát Árpád-kori településként emlegették. Tárkányról pedig az a hír járta megyeszerte, hogy ott élelmes emberek laknak. Ezt nem vonta kétségbe senki.
Érdekesen alakult a falvak és puszták egymáshoz fűződő viszonya. A katolikus vallású uraságok esztendőben egyszer – karácsonykor szekérre rakták a gazdasági cselédeket és beküldték őket a templomba. Kocsit biztosítottak a temetésre, vagy éppen az utolsó kenet feladására induló falusi papnak. Bábolna és Csémpuszta kivételt képezett, mert mindkét helyen templomuk és papjuk is volt a katolikusoknak. És természetesen népiskolájuk is.
A tanköteles gyermekek egyik része a pusztákhoz legközelebb fekvő faluba járt, másik részét – így például a vaspusztaiakat és a jegespusztaiakat – az ácsi általános iskolából kihelyezett tanítók oktatták.
A falubeliek többsége lenézte a pusztaiakat. Számtalanszor hallottam azt a megjegyzést, hogy a pusztai cseléd másodosztályú ember és nem „adófizető polgár”, ami körülbelül azt jelentette, hogy még azt is lenézték, aki a pusztai béressel szóba ált.
Fehér hollónál is ritkább volt a pusztai béreslegények benősülése a faluban lakó családokba. Más volt a helyzet a pusztabeli iparos legényekkel, akiket már rangbeliként kezeltek a falusi lányok, s a házasságkötés után nem ők költöztek a pusztára, hanem az ifjú férfi a faluba.
A komenciós kovácslegényből cukorgyári szakmunkás lett, ami akkoriban nagy előrelépést jelentett a ranglétrán.
Visszakanyarodva Bábolnára, a ménesbirtokon szigorúan tilos volt a politizálás. Nem volt általános titkos választójog, mindenki oda adta a szavát, ahova a parancsnok. A mindenkori kormányzó pártra, az urak jelöltjére! Emlékszem egyik képviselőválasztáson Szijj Bálint nagyigmándi parasztember volt az ellenzék jelöltje, akinek azt sem engedték meg, hogy Bábolnán választási beszédet mondjon. Nem is kapott Bábolnán szavazatot az ellenzék.

Könyvek és újságok.
Bábolnán sokan olvastak, de csak a rangos családoknál volt divatban a könyv.

Annak idején Király József, a ménesbirtok parádéskocsisa gyakran emlegette az utakkal kapcsolatban a magasságos eget, ahonnan úgy öntözik a bábolnai határt, hogy az utak sártengerré válnak. Ősszel és tavasszal térdig ért a sár, ami ráfröcsögött a lovak hasaaljára, s ha nem volt résen a kocsis, a bábolnai sár kimarta a lovak csüdjét is. Minden befogás után, hintót és lovat tisztába tenni, fényesre csutakolni, nem volt szívderítő munka.

Inkább a lovakat zabolni, mint jó utat építeni!
Állítólag a ménesbirtok felettes hatóságától kapták a bábolnaiak ezt a döntést, amikor fölterjesztésben kérték, hogy az ácsi vasútállomáshoz vezető útszakaszt zúzott kővel alapozva építsék ki egész évben járhatóvá.
Bábolna központjából a külső majorokba vezető utak sem voltak jó állapotban. Még kevésbé a dűlők. Egyetlen szilárd útvonal, a Mészáros út volt, amelyen Bana, Győr, illetve Nagyigmánd, Tata irányába egész esztendőben biztonságosan lehetett közlekedni. Viszonylag jól bírta a strapát a tárkányi bekötőút, amelyen Kisbérre, s onnan tovább a Bakonyba juthatott az utas.
Kavicsot ugyan terítettek a bábolnaiak az utakra, de azt évről évre elnyelte a sár.



 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz