Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

Tisztelet az elődöknek

A vélemények, amelyeket Bábolnával kapcsolatban hazai és külföldi látogatóktól hallottam, eléggé sablonosak voltak. Úgyszólván mindenki dicsérettel kezdte. Azzal, hogy Bábolnán rend van és a bábolnaiak nemcsak gazdálkodni, hanem kereskedni is tudnak.

Buga László orvos- író barátom – akivel 1979 januárjában olvasó- ankétot tartottunk – a mezőgazdasági kombinátban szerzett tapasztalatai alapján mással kezdte.
Meglátása szerint Bábolnán más mércét alkalmaznak az emberértékelésére, mint ami a legtöbb munkahelyen divatban van. Itt nem pillanatnyi teljesítmények, hanem a hűség a helytállás, az ötletek és tervek hosszú távú valóra váltása szerint folyik a rangsorolás, ha ugyan a bábolnai emberértékelő módszert rangsorolásnak lehet tekinteni.
Bábolnán nem kampányfeladat az emberekről való gondoskodás, itt nem avatnak hősökké embereket és – ami talán ennél is jellemzőbb – itt a kritika és önkritika változó divatja szerint nem sároznak be senkit. Nem követelik senkitől, hogy hamut szórjon saját fejére.
Itt a lovas múlt hagyományaival együtt tisztelik azokat az embereket is, akik érdemeket szereztek a ménesbirtok alapításában, felvirágoztatásában. Itt meghajtják az emlékezés lobogóját azok előtt a közkatonák előtt, akik a szabadságharcban – és a későbbi fegyveres harcokban – életüket vesztették.

Kőboltozatos kapu a központi ménesudvarba vezető út torkolatánál. A kapu alatt márványtáblák, rajtuk nevek, hősi halottak nevei. Tisztek és közkatonák… az 1848-49-es szabadságharc és az első világháború bábolnai áldozatai.
A ménesudvar fedett lovardájának falában emlékkőbe vésve újabb névsor. Azoknak a ménesparancsnokoknak a nevei, akik az alapítástól -1789-től 1945-ig – Bábolnát irányították. Nevük után ítélve többségük német származású, nem egy közülük bárói, sőt grófi rangot viselt. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a Monarchiában jóformán minden munkakört – valamennyi parancsnoki beosztást – úgy töltöttek be, hogy az uralkodóház iránti hűséget és a származást is figyelembe vették. Ez volt a birodalom felépítményének egyik jellemzője.
Ámde a krónikásnak kötelesség, hogy Bábolna alapítóját és a későbbi parancsnokokat is úgy állítsa a jelenkor elé, ahogy azok élek, dolgoztak. Származásukat, rangjukat, botlásaikat és érdemeiket egyaránt mérlegre téve, őszintén.


***


Csekonics József
1757.-1824.

Kezdjük Csekonics Józseffel, az alapítóval, aki 1757. február 22-én, Kőszegen született, és mint fiatal lovassági tiszt, írásban javasolta II. Józsefnek, hogy a lótenyésztést – ami akkoriban az egész Monarchia területén válságban volt – szervezzék a kor követelményeinek megfelelően. A terv megnyerte az uralkodó tetszését és a fiatal lovassági kapitány megbízást kapott a magyarországi katonai ménesek felállítására. Ne idegenkedjünk azt kimondani, hogy a ménesek alapítása és későbbi fejlesztése a hazai mezőgazdaság fejlődését is szolgálta.

Az alapítónak valamikor az 1920-as években megörökítették emlékét. A ménesudvar egyik szögletében állt a kőalapzaton nyugvó bronz fej, amelyet ismeretlen rongálók 1951-ben eltávolítottak. Ott maradt torzóként a kőalapzat.
A ménesbirtok alapításának 175. évfordulójára a bábolnaiak a ménesudvart is rendbe kívánták hozni, s úgy érezték, elérkezett az ideje a megcsonkított szobor helyreállításának. A gazdaság igazgatója ebben az ügyben levelet írt a Művelődésügyi Miniszter első helyettesének, a levélben többek között ez olvasható:

„A bábolnai ménes eben az évben ünnepli 175. évfordulóját. Ez alkalomra a ménes alapítójának portréját szeretnénk visszaállítani a helyére. Ugyanis a ménes alapítójának portréja bronz kivitelben gazdaságunk belső udvarán állt, és annak alapzata ma is eredeti helyén van. A bronzportrét 1951-ben ismeretlen egyének beolvasztották”.

A helyreállítási kérelem végigjárta a bürokrácia útvesztőit… a Képzőművészeti Alapot, a Történelemtudományi Intézetet, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium vállalatfelügyeleti osztályát, de az engedély egyre késett. Sőt olyan jelzések érkeztek Budapestről Bábolnára, hogy tekintettel a Csekonics névre, grófi rangjára, az engedélyt nem is adják meg.
Újabb sürgetés:


„Hivatkozással korábbi levélváltásunkra és személyes beszélgetésünkre, ezúton ismételem meg kérésünket, hogy Bábolnán, a gazdaságot alapító Csekonics József mellszobrának felállításához az engedélyt kieszközölni, illetve megadni szíveskedjék.
Emlékeztetőül írom, hogy Csekonics József kisbirtokos szülők gyermekeként már diák korában kitűnt éles eszével. Később vértes kapitányként szolgált és feltűnt neki, hogy az állam rendkívül nagy összegeket költ a hadsereg ellátásához szükséges ló importra. Emlékirataiban: felhívta II. József figyelmét, hogy Magyarországon a helyi körülmények ismeretében, intézményesített, szakszerű lótenyésztéssel a hadsereg utánpótlása olcsóbban megoldható. Megbízást kapott a feladat elvégzésére. Így 1785-ben Mezőhegyesen, majd pedig 1789-ben Bábolnán előre meghatározott tenyészcél szerint megkezdődött a lótenyésztési munka, mely a magyar lótenyésztés évszázados sikerének alapjául szolgált. A csekonicsi lótenyésztési koncepció volt az egyik mintája a többi magyar állattenyésztési ágazat kibontakozásának is.
Mellékesen jegyzem meg, hogy a rossz értelemben használt „csekonicsi” jelző nem a bábolnai alapítóra, hanem egyik bárói névrokonára vonatkozik. Helytelen lenne tehát, ha a névrokonság gátolná az „utókort” a Széchenyihez mérhető magyar lótenyésztő eredményes munkájának nyilvános elismerésében.
A fentiekre hivatkozva, ismételten kérem a Csekonics szobor bábolnai felállításának engedélyezését.

A Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát
Vezérigazgatója”


Az 1963-ban kezdeményezett helyreállításhoz nyolc év múlva – 1971. március 23-án megérkezett a véglegesnek tekinthető elutasító válasz.


***

„Egyedül álló karrier a Monarchia történetében! ...
Arab lovászfiúból a Monarchia tábornoka! ...”


Fadlallah el Hedad Mihály
1841-1924.

Ilyen és ezekhez hasonló, vastag betűs címekben adta tudtul a bécsi sajtó 1912-ben, hogy Ferenc József tábornokká léptette elő a bábolnai ménesbirtok parancsnokát. Fadlallah el Hedad Mihályt, aki 1857 nyarán lovászfiúként került Szíriából Bábolnára. Igaz, hogy akkor még senki sem tudta a fiú teljes nevét, aki egyetlen szót sem értett németül, de magyarul sem. Viszont Nagle így hívták a tizenöt éves lovászfiút – kitűnően értett azoknak a lovaknak a nyelvén, amelyeket a bábolnai ménes parancsnoka, Brudermann ezredes 1857. évi szíriai útján vásárolt. A vékonydongájú legényke valahol Betsabál környékén szegődött a bábolnai parancsnok mellé és kijelentette: szívesen eljön a mének kísérőjeként Magyarországra. El is jött!
A lovászfiú Bábolnára érkezésétől a tábornoki rangig hosszú volt az út. Valójában nem is ismerjük minden állomását. Az viszont tény, hogy még néhányan élnek azok közül, akik személyesen ismerték és tisztelték a kitűnő szakembert: Fadlallah el Hedad Mihályt. Magnószalag őrzi Herczegh Lajosnak, a ménesbirtok nyugalmazott kerületvezetőjének visszaemlékezését, amelyet 1978. május 12-én rögzítettem:

„Nagyszerű ember. De egyben szigorú katona volt Fadlallah, akinek 1924. szeptember 24-én én is ott voltam a temetésén. Barátok voltunk, de ő mindenkit – aki civil vezetőként szolgált Bábolnán – afféle alárendeltnek nézett, akire azért van szükség, hogy a lovasokat és a lovakat kiszolgálják… abrakot teremtsenek nekik. Fadli bátyánk – mi így becéztük egymás között – a tiszti kaszinóban azonban kedélyes volt és közvetlen. Részletesen beszámolt az életéről. Arról, hogy szülei engedélye nélkül csatlakozott a bábolnai ménes felfrissítésére Szíriából lovakat vásárló Brudermann ezredeshez, akit aztán Bábolnára kísért.

Fadli bácsi karrierjét attól a perctől számolta, amikor először találkozott Ferenc József császárral. Az uralkodó Triesztben szemlélt meg valamiféle hadgyakorlatot, s közben megtekintette a trieszti kikötőbe érkezett szíriai szállítmányt is. az egyik ló kantárját Nagle, a vékonydongájú lovászfiú fogta, akire már akkor felfigyelt az uralkodó. Ezt követően Lipiczára vitték a lovakat, s a pihenőállomáson közölte Ferenc József Brudermann ezredessel, hogy legyen gondja a fiúra.

Néhány év múlva Nagle-t felvették a tiszti iskolába, akit 1865-ben avattak hadnaggyá. Ezt követően újra visszakerült Bábolnára, ahol Kozma Ferenc ménesparancsnok egyre nehezebb feladatokkal bízta meg.”


Hogy a feladatok közül melyik volt a legnehezebb?
Választ kapunk erre abból az okmánykötegből, amelyben a derék katona életrajzi, katonai minősítésének és előléptetésének adatai sorakoznak. Íme, néhány részlet:
Fadlallah el Hedad Mihály 1885-ben megbízást kapott arra, hogy mint a bábolnai ménesintézet kapitánya ló vásárlási expedíciót szervezzen szülőföldjére. Az első út – amelynek során a kapitány találkozott rokonaival – nem csupán élményt, hanem tenyésztői szempontból nézve egyedül álló sikert is jelentett.
A Bábolnára hozott mének közül kettő, éspedig Koheilan és OBAJAN világhírű utódokkal örvendeztette meg a bábolnaiakat. Ennek a két ménnek a leszármazottai ma is ott vannak a bábolnai tenyészetben, s a nagy versenypályákon. OBAJAN egyik ivadéka 1900-ban a Párizsi Világkiállításon elnyerte az arab félvérek nagydíját és egy másik leszármazott Angliában bizonyította be, hogy az OBAJAN család nagy eredményekre képes. Fadlallah el Hedad Mihály az első sikeres bevásárló körút sikerén fellelkesedve még két alkalommal – 1897-ben és 1902-ben – látogatott haza szülőföldjére és a második utazás alkalmával – ahogy kísérői följegyezték – nyolcvanöt nap alatt 3 600 kilométert tett meg lóháton. Ez bizony még egy távlovagló bajnoktól is nagy teljesítmény. Erről a kilenc hónapig tartott útjáról könyvet is írt „Utazásom Mezopotámiában és Irak- Arábiában” címmel.
Ferenc József 1912-ben tábornokká léptette elő s a ménesparancsnok következő évben nyugállományba vonult, de ezt követően is hű maradt Bábolnához, kedves lovaihoz, a második szülőföldhöz, ahol tizenöt évesen újjászületett.



***


Újabb név a lovarda falába süllyesztett márványtábláról:

Pettkó-Szandtner Tibor
1886-1961.

Pettkó-Szandtner Tibor ezredes, akit személyesen ismertem, akihez barátság is fűzött. Többször jártam az irodájában és segített nekem abban, hogy a bábolnai sertéstelepről angol fajtájú tenyészsüldőhöz jussak. Akkoriban – ez, úgy emlékszem, 1932-ben volt – mélypontra süllyedtek a kisgazdaságok és nehéz helyzetben gazdálkodtunk mi is. Megvallom: az a jó vérű kocasüldő – amelynek szaporulatáért versengtek a vevők – segített abban, hogy nem lépte át kapunkat a végrehajtó.
A bábolnaiak közül is sokan emlékeznek Pettkó-Szandtner Tiborra, akit Európa-szerte a legjobb lótenyésztő szakemberként tartanak számon. Érdekes, hogy ezt a bábolnai szakembert a világháború után Egyiptomba vetette a sors és ott a királyi ménes fejlesztését bízták rá. Az ő példája is bizonyítja azt, amit mostanában egyre többen ismernek fel:
Aki Bábolnán jól vizsgázott, azt nem kell az élettől félteni. Az máshol is megáll a talpán és boldogul.

***


Végül, de nem utolsó sorban két krónikás, két lelkes bábolnai szakember: az egyik Ruisz Gyula, a Bábolnai Állami Gazdaság termelési igazgatója, aki Bakonysárkány községben született 1857-ben. pályáját Mezőhegyesen kezdte és 1900-ban lett a ménesbirtok termelési igazgatója, aki új alapokra helyezte a gazdálkodást. Üzemszerveit még tizenöt év múlva is úgy emlegették, mint ami példaként szolgált.
Ruisz Gyula összegyűjtötte és megírta a szabadságharcnak azt a szakaszát, amelynek nemcsak helytörténeti, hanem gazdaságtörténeti súlya is van.

A másik: Hechenberger Mihály főhadnagy, aki 1831-től 1861-ig teljesített Bábolnán szolgálatot. A Bábolnán legyökeresedett katona összegyűjtötte a lótenyésztéssel kapcsolatos bábolnai rendelkezéseket. Ezen túlmenően följegyezett mindent. Jegyzeteit forrásmunkaként használta Ruisz Gyula és jómagam is. Visszaemlékezéseit 1883-ban elküldte a Földművelésügyi Minisztériumnak, ahol Kozma miniszter tanácsosa javaslatára külön pénzjutalmat utaltak ki részére. Hechenberger Mihály 87 éves korában halt, meg és kívánságának megfelelően őt is Bábolnán temették el.

Jelen időben



Irattárak mélyén megsárgult okmányokból helytörténeti adatok egész garmadáját gyűjtöttem össze. Érdekesek ezek az adatok, de egyben cáfolatok is. jócskán cáfolják azokat az állításokat, amelyeket egyik-másik történelemkönyvben helytelenül rögzítettek.
A történelemkönyvekben – különösen azokban, amelyeket tankönyvként használtak – kivétel nélkül mindig a felülről sugalmazott politikai szemléletet próbálták alátámasztani. Azt, ami a hatalmon levők érdekeit szolgálta. Másképp írtak Bábolnáról az 1867-es kiegyezés előtt, amikor a ménesbirtokot császári szolgálatra rendelt intézménynek tekintették. Változott a szemlélet 1867 után, de változott a Horthy korszakban és természetesen 1945 után is.
Hetekre lekötötték figyelmemet a kötetem szempontjából kevésbé fontos vizsgálódások. Egyik barátom figyelmeztetése segített ki a saját magam által ásott kátyúból.
„Hagyd abba a helytörténeti adatok szőrözését és temetkezz bele abba, amit már jelen időben lehet elmondani, ami a mai embereket sokkal jobban érdekli. Én helyedben csak az utolsó harminc esztendő történetét írnám meg.”
Lehet, hogy igaza van az én barátomnak, de véleményem szerint azt sem hagyhatom figyelmen kívül, amit a múltba nézők és a múlt idézésére kíváncsiak hangoztatnak.
Szerintük a jelen nem teljes a múlt ismerete nélkül. Aki a fejlődésnek egy szakaszát átugorva próbál eligazodni, az könnyen eltéved.
Fogadjak szót a távolmúlt ellenző barátomnak? Ugorjak át évtizedeket és hagyjak lyukat azon a helyszínrajzon, amelynek első részét, Bábolna feledésbe merült távolmúltját már megrajzoltam? Nehéz ezt eldönteni. Megvallom, hogy erre a kötet írása közben elvégzett pót-közvéleménykutatás sem adott egybehangzó felelet.
Vaskos irattári könyvet mutat a központi ménes vezetője, Kappel József. Kézzel írták minden sorát és a századforduló szépírási szabályainak megfelelően minden betűjét úgy rajzolták meg, hogy aki kézbe veszi, érezze és győződjön meg róla: Bábolna nemcsak a tartalom, hanem a külalak is fontos. A nagy formátumú és kemény táblájú könyv a lótenyésztés nyolcvan év előtti eredményeiről ad számot. Híres mének, jó csikókat nevelő kancák törzskönyvi adatai sorakoznak, amelyből a magyar lótenyésztésnek virágzó korszaka szól.
A jelenből már megint a múltba tévedtem, de oda téved mindenki, aki itt körülnéz.
Belelapozok az Élet és Tudomány című hetilap 1979. február 7-i számába, és az akác meghonosodásával kapcsolatban ezt olvasom:
„Az Amerikai Egyesült Államok területén honos fehér akácot (Robinia Pseudoacacia) 1714 táján hozták be hazánkba. Eleinte szórványosan, főleg parkokban díszfaként termesztették, majd 1750-ban a katonai kincstár Komárom megyében 290 hektáron akácállományt telepített. A telepítés eredményes volt”. (Bábolna gazdája akkor a komáromi vár parancsnokaként szolgált, s szinte bizonyos, hogy ő ültette az első bábolnai akáccsemetét.)

Állok a ménesudvar közepén és nézem az ország legöregebb akácfáját, amelyet kétszázötven éves korúnak becsülnek az erdészek. Nézem a közel két méter átmérőjű fatörzset, a tartóhuzalokkal egymáshoz erősített ágakat és ismét a múltba tévedek. Arra gondolok, hogy ez a fa tanúja volt 1809-ben a francia betörés napjaiban Balfner János méneskari őrmester deresre húzásának. 1849-ben a ménes menekítésének, 1919-ben az intervenciós román csapatok zsákmányszerző akciójának. 1945 tavaszán az élet újrakezdésének és most annak, hogy fényképezőgémet kattogtatom múltat és jelent örökítve.
Nézem a vörös márványból készült és arany betűkkel rótt táblát a ménesudvarban magasodó vendégház előterében. A tábla az építkezés dátumát jelzi, meg azt, hogy az átépítők nem tüntették el a bárói rangot a táblán olvasató építész neve mellől. A régi huszárlaktanya – vagy, ahogy a bábolnaiak ma is emlegetik – a „Kokas” a múltat jelenbe forrasztva tárja ki kapuját előttem, előttünk.
A vendégház a jelen a laktanya a múlt. Ki tudja itt a jelent a múlttól elválasztani? Egy fedél alatt ez is, amaz is megfér Bábolnán.
Ülök a kastély kertre néző egyik földszintes szobájában, a szociális igazgató asztala előtt és kitekintek az ablakon. A kovácsolt vasrács legalább százötven éves a vastag falak talán még ennél is régebbiek. Az asztalon pedig fénymásolatok régi térképről. Azokról, amelyeket 1768-ban készítettek a Batthyány család megrendelésére korabeli térképészek, Vasdinnye pusztáról, Apátiról, ami most Bábolnához tartozik. A térképek fotókópiái a bábolnai sokszorosítón készültek, frissek, még kunkorodik a papírjuk.
Kétszáztíz esztendős térképek, amelyeken erdők, dohányföldek, kutak, majorokba vezető utak kézzel vannak bejelölve. Pompás címerbe rajzolt betűk. Tükrei annak a korszaknak, ami itt Bábolnán lépten-nyomon előtűnik, amit itt senki sem akar a feledés homályába süllyeszteni. Én sem tehetem.
Átmegyek a Mészáros úton a fehér festékkel frissen mázolt zebrán. Sietni kell, mert a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát egyik kamionja kanyarodik ki külföldre induló rakománnyal.
Félezer esztendővel ezelőtt lábon hajtották az állatokat ugyanezen az úton nyugatnak. Most hűtő-fűtő berendezéssel felszerelt kerekes batár (ezt a szót is Bábolnán hallottam először) viszi a repülőtérre, ahonnét gépmadár Közel-Keletre Bábolna termékeit. Száznyolcvan fokos fordulat!
Ehhez is hozzászokik az ember Bábolnán.
A kastéllyal szemben a fogadó épülete. Az épület mögött tágas tér, az egykori szekérállás. A nagyteremben – ahol az 1848-as szabadságharc idején Görgey tartott vezérkarával haditanácsot – most Szinte Gábor festőművész kiállított képeiben gyönyörködhetnek a bábolnaiak. A vendéglő egykori különszobája, ahova a méneskari tisztek kaszinózni jártak, most a szocialista brigádklub tagjainak nyújt tágas helyet az esti beszélgetéshez. Régi kaszinó, most klub. Régen a Bécsből érkezett utasításokat, meg a tekintetes vármegyének küldendő magyarázkodásokat vitatták itt, most pedig kombájnosok szerelők, baromfitenyésztők arról beszélgetnek, hogy miként alakul az évi nyereségrészesedés.
A régi világ megfér egy fedél alatt az újjal.
Vagy talán mégsem? A fedél ugyan a régi, de a szellem új. Ezek az emberek a ma Bábolnáját képviselik. Izgalmas téma a tiszti kaszinó és a szocialista brigádklub egy-egy esti találkozóját egymás mellett látni, a vitát végighallgatni, s leírni jelen időben.

Nagy emlékeztető a bábolnai temető, ahol sok a behorpadt, névtelen sír. Közkatonák, akik katonabéresként szolgálták annak idején a császárt, akiről a temető sem mond többet, csak annyit, hogy névtelenek. A régi sírköveket is hiába vallatom. A gót betűk csak annyit árulnak el, hogy 1848 előtt nem tudott magyarul a kőfaragó, mert még Kovács János nevét is elferdítette, Johann Kováchnak írta.

Fadlallah el Hedad Mihály sírdombját benőtte a fű, de a sírkő mellett ott a jel: egy koszorú, amelyet halottak napján hozott a sírra valamelyik bábolnai tisztelő. (1978.november 24-ét mutatott a kvarcórám.)

Itt nyugszik Király József, apám barátja, aki kipuhatolta, hogy a mustralovak árverésén hány lovat vezetnek kalapács alá és azok közül melyik ér többet. Aztán Pintér Béla nyugvóhelyénél állok. Ez az ember is beírta nevét Bábolna történelemkönyvébe. 1945-ben ő próbálta elindítani a tavaszi munkát. És végül a legfrissebb sír. Erdélyi Miklós barátom sírja, akit 1977-ben temettünk el fiatalon, aki gazdasági cselédsorból küzdöttet fel magát a vezér igazgatóhelyettesi pozícióba.
Múlt idő, jelen idő. Hol van a választóvonal?



 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz