Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

Vastag iratcsomó maradt a jelenkorra 1360-ból

Ebben az okmányban a pannonhalmi főapát kér igazságos döntést a királytól, mert Kozma Péter és Ronka fiai három falut: Ölbőt, Bábolnát és Tárkányt jogtalanul foglalták el és árenda nélkül bitorolják.
Kilenc esztendővel később a Nagy Lajos király pecsétjével hitelesített birtoklevélből az derül ki, hogy Bábolna földje Kolos fiát illeti. A Kolos családnak akkoriban a Duna bal partján, Kolozsnémán volt az egyik fő fészke, ami légvonalban mindössze tizenhat kilométerre van Bábolnától. Hogy Kolos fia – akit a királyi birtoklevél Bábolna uraként jelöl – meddig maradt ura a pusztabirtoknak, arról nem szól az írás.

Újabb periratok 1390-ből

Úgy tűnik, mintha csak vagyonvitákból, urak pörlekedéséből állt volna Bábolnán és környékén az élet. A jogtalan földfoglalások és az ezekkel kapcsolatos pörlekedések szereplői között többnyire ismert nevű családok szerepelnek. A tizenötödik században kelt periratokban még tanúként sem találtam rang nélküli szereplőt. A panaszosok között viszont sok volt az özvegy és az árva… a gyámoltalan. Ők ostromolták legsűrűbben a királyi hivatalokat, az egyházi főhatóságokat sérelmes levelekkel védelmet kérő sürgetéseikkel.
Persze a kapzsi földfoglalók – akik egyben ravaszok is voltak – minden követ megmozgattak, hogy galád cselekedeteikre ne derülhessen fény. Tanúságleveleket írattak furfangos deákokkal és a hamis tanúk felvonultatásáig mindent latba vetettek, hogy ártatlanságukat bizonyítsák. Ha ez sem segített, koholt ellenvádakat hoztak fel az özvegyek és árvák jogos panaszára.
Ilyeneket, mint Pok-i Lukács által írott levél:

„Királyi fenség!
Az ellenünk hazug panaszt tevő özvegy, tolvaj módján a mi erdőnkből vágatta ki a legszebb szálfákat és építtetett belőle mindenféle ólakat. Mi eddig emiatt nem emeltünk panaszt, de azt nem engedhetjük meg, hogy szelíd engedékenységünket kihasználva most az egész erdőt magáénak vindikálja és minket oda be ne engedjen.”

Helyszíni vizsgálat nélkül rendszerint nem lehetett eldönteni, hogy kinek van igaza. Az egyik Bábolnával kapcsolatos perirat szélére odaírta a pervesztes panaszos:

„A káptalan kiküldött embere nem kereste meg ügyünkben az igazságot. Ezért a királyhoz fellebbezek és bebizonyítom, hogy igazunk van.”

Mit tehetett ilyen esetekben a király?
Vérzivataros esztendőkben, háborúk idején semmit. Nyugodt körülmények között annyit, hogy helyszíni szemlére küldte ki személyes megbízottját, aki a perben állók és az általuk megjelölt tanúkat meghallgatta, s a királynak jelentést tett. Sok volt az olyan peres ügy, amelyben a királyi küldött nem tudott dönteni, illetve egyik félnek sem adott igazat. További pörlekedések helyett közös megegyezést javasolt, ámde a pörben állók rendszerint nem békültek ki. Így dagadtak a birtokperek évtizedekig húzódó ádáz csatákká, amelyekben rendszerint a gyengébbek húzták a rövidebbet.
Okmányhamisítók, a magas egekre esküdöző hamis tanúk, akik a törvényt semmibe vevő hatalmaskodók kedvében járva, vagy éppen a haragjától rettegve cselekedtek így. Ezekből az okmányokból akár egy kötetre valót is idézhetnénk.
Régmúlt időket idéző okmányok és a huszadik század első felének még élő tanúitól magnószalagra rögzített történetek. A beszélő Trescsik Ferenc, túl a nyolcvanon, amit elmond, történelem.

Trescsik Ferenc
1899-1979.

„Én közvetlenül az első világháború kitörése előtt szegődtem a bábolnai ménesbirtok szolgálatába. Suttyó legényként apám mellé kerültem, aki egészkomenciós béresként szolgálta az uradalmat. Az ostorosság volt akkor az inas idő. Az öregbéres segítőtársaként dolgoztunk, korán keltünk, későn kerültünk ágyba, etettünk, itattunk, barázdáláskor az első pár ökröt vezettük és fél-komenciót kaptunk. Az ostorosság ideje nem volt megszabva. Volt, aki csak három évet szolgált fél-komenciósként, de olyan társamról is tudok, aki még húszévesen is ostoros volt az öregbéres mellett. Egészkomencióra csak akkor szerződtettek, ha egy-egy öregbéres meghalt, vagy másik uradalomba szegődött. Egy esztendei keresetem nem rúgott többre, mint amennyit most az unokám egy hónap alatt keres.
Ha, az akkor előírt munkaidőt számolom, módosítanom kell az unokám keresetével való összehasonlítást. Hiszen mi csak addig pihenhettünk, míg az ökrök kérődztek. Naponta 6-7 órát. Most meg?
A tizennyolcadik évemet még be sem töltöttem, besoroztak katonának. Háború volt, kellett a frontra a friss utánpótlás, hát elvittek. A huszárokhoz kerültem, már akkor is szerettem a lovakat. Kényszeredetten szolgáltam a királyt, de amikor megbukott Tisza István és elkezdődött az őszirózsás forradalom, megjött a kedvem. Lelkesedtem azért, amit apám szokott ismételgetni. Hogy az emberfia – ha mindjárt a vére árán harcolja ki a szabadságot -, akkor is jobban jár, mint a verejtékező szolga.
Nem rajtam múlt, hogy akkor elbukott a forradalom. Levetettem a katonamundért és hazajöttem Bábolnára, de mire itthon megmelegedtem, már Bábolnán is feje tetejére állt minden. Nem érezhette biztonságban magát senki és semmi… egyszerre még talán az istennek is enyves lett a keze. Tudja, ez akkor volt, mikor a forradalom leverése után ellenséges katonai alakulatok szállták meg az országot.
Mire a ménesparancsnokság észbe kapott már csak annyi időnk maradt, hogy a ménes színe-javát útba indítsuk Győr-Sopron felé. A mintegy háromszáz tenyészkancából és ménből álló részleget nem érték utol az intervenciós csapatok, de ami itt maradt, annak az értéknek jelentős részét hadizsákmányként lefoglalták, s Bukarestbe irányítva, vonatra rakták. Hintók, lószerszámok, nyergek, gazdasági fölszerelések estek áldozatául az ellenforradalomnak. Engem is elkaptak és részt kellett vennem a rakodásban. Ezért tudom: alig maradt itt valami érték abból, amire korábban olyan büszkék voltunk.
Mit tesz isten? A Nagyigmándi vasútállomáson berakott holmik közül egy vagonnal valamelyik bátor vasutas visszairányított Bábolnára. Letépte a Bukarestbe szóló irányító bárcát és fölragasztotta rá azt, hogy Bábolna. Hát ilyen helytállásról is írjon.
Még ennél is érdekesebb eset történt a csődörökkel. A bábolnai fedező mének közül vagy nyolcvanat minden fedeztetési idényre kihelyeztünk a falvakba. Ezeket a csődöröket csődörös katonák gondozták és az ő feladatuk volt a ménekre felügyelni, azokat minden veszélytől megvédeni. A megszállók addig szimatoltak Bábolnán, míg megtudták, hogy hol vannak a kihelyezett csődörök.
Tudja, hogy van az… mindig akad egy-két könnyen megfélemlített gyáva, aki fecseg, sőt vall is, ha ráijesztenek. Ezek árulták el a csődörösöket, mi pedig titokban kimentünk és vittük hozzájuk a hírt, hogy vigyázzatok, mert veszedelem fenyeget.
A mi fedező ménjeinket könnyű volt felismerni, mert az akkori szokásnak megfelelően valamennyit hivatalból megjelölték. A lovak szőrzetébe és patájába besütötték a „B” betűt, s ezt nemcsak mi tudtuk, hanem az intervenciósok is.
No, folytatom:
A csődörösök kiürítették a falusi fedeztető állomások istállóit és a csődörökkel együtt elrejtőztek a környékbeli erdőkben. Nyár volt, jó legelőt találtak a csődörök és biztos rejtekhelyet a csődörösök, akik kemény emberek voltak, amire fölesküdtek, azt tűzön-vízen végrehajtották. Benne volt a huszáresküben, hogy a lovát az élete árán is védelmezze meg a katona.
Mentek az intervenciósok lóháton a csődörök után és a fülükbe jutott, hogy azok az erdőbe húzódtak… Megjárták a zabrálók, egy román hadnagy és kísérője otthagyta foga fehérét. A csődörösök rejtekhelyükről előbújva rajtuk ütöttek. Csak a két bábolnai hátasló érkezett vissza Bábolnára üres nyereggel.
Az intervenciósok parancsnoka szigorú megtorlással fenyegetődzött, minden huszárnak akasztófát ígért, enyhébb esetben huszonöt botot. De félt, és attól kezdve nem küldött rekvirálókat a csődörösök után.”

Trescsik Ferenc már csak az egyik csődörös nevére emlékszik azok közül, akik a nevezetes erdei rajtaütésen részt vettek, s az intervenciós hadnagyot lefegyverezték. Zsupka Sándornak hívták a csődöröst.

„Akkoriban mindenki hősnek tartotta ezt a katonát, de aztán elfelejtették az egészet. Látja már én sem emlékszem a másik csődörös nevére, pedig komám volt mind a kettő.

Én elolvastam az 1848-49-es szabadságharc bábolnai eseményeit. Azt is tudom, hogy mikor Napóleon csapatai betörtek ide, hogy lovakat zsákmányoljanak, az akkori méneskari vezetők úgy itt hagyták a közembereket, mint a rossz anya a kölykeit. Aztán, mikor elmúlt a vész, visszajöttek és a közkatonákon meg az alacsony rendfokozatú embereken akarták behajtani a kárt. Egyszóval, itt elsősorban a közemberek vizsgáztak jól helytállásból. Ez volt a helyzet 1944-ben is, mikor a nácik elől menekítettük a ménest.”

Eddig tart a magnószalagra rögzített közbeszúrás, amelyet az idős parádés kocsis mondott el. A múzeumőri szolgálat –amelyet Trescsik Ferenc több mint tíz esztendeig nyugdíjasként végzett -, jó anyagi kiegészítést jelentett és egyben olyan elfoglaltságot, ami nem jár megerőltetéssel, amiben az idős parádés kocsis kedvét lelte.
A bábolnai múzeumban – ahol két évszázad lovas-emlékeit vonultatták fel – szinte minden nap megfordulnak olyan látogatók, akik nem először járnak itt, akik régi ismerősként jönnek vissza Bábolnára. Közöttük említette az idős múzeumőr Földi Istvánt, aki az 1950-es években, mint a Bábolnai Állami Gazdaság első munkásigazgatója próbálta egyenesbe hozni a gazdálkodás kátyúba került szekerét. Ámde a kátyú túlságosan mély volt.
Trescsik Ferenc elnyomta a hamutartóban cigarettája csikkjét és így emlékezett vissza a „Földi korszakra”, (Bábolnán az a szokás, hogy a gazdaságnak egy-egy nevezetes időszakát az akkori vezető nevével jelölve emlegessék.)
„Egy héttel ezelőtt járt itt Földi István, akivel én jó néhány estét töltöttem együtt akkoriban. Most fölelevenítettük azokat a nehéz időket, amikor még üres volt Bábolna. Nem volt elegendő igaerő, hiányoztak a jó gazdálkodás feltételei. Akkor éreztük igazán azt, amit a közmondás úgy fejez ki, hogy üres konyhának bolond a szakácsnője. A felülről jövő intézkedések végrehajtásához nem volt elegendő erő. Bizony akkor nem irigyelte senki közülünk Földi István igazgatót, aki velünk érzett, velünk együtt fogta meg az ásó nyelét, mikor a száz hold cukorrépát a tél közeledtével a földben-fagyás veszélye fenyegette.
A minisztériumban csodát vártak az első munkásigazgatótól. A csoda azonban váratott magára és Földi Istvánt felülről – onnét ahonnan ideküldték – leváltották. Persze küldtek Bábolnára akkoriban egyebeket is. főként papírosokat, utasításokat, még arra is, hogy a kocsis az anyagtakarékoskodást betartva, mikor kenheti meg a kocsi tengelyét. Mi persze jobban tudtuk ezt, mint aki előírta.
Hát ilyen világ volt akkor”
– ereszti le hangját a bábolnai közkatona, aki hatvanöt évvel ezelőtt szegődött be ostoros-legénynek – akit mindenki szeretett és ismert Bábolnán.
Körülnézünk a múzeumban.
A bejárat mellett olajfestmény, annak a Csekonics Józsefnek a képe, akit a ménesbirtok alapítójaként tisztelnek a bábolnaiak. Közvetlenül a Csekonics portré mellett történelmi okmányok, térképek, amelyeknek zöme az utóbbi húsz esztendőben került elő irattárak, padlások mélyéről. Üvegvitrinben értékes szobrok, serlegek, és érmék. Ezek a bábolnai emberek munkájának sikereiről, a gazdaság eredményeiről vallanak.
Képekbe sűrített történelem. Így jellemezte egyik látogató a múzeum folyosóján sorakozó fényképeket, amelyek a Bábolnán megfordult uralkodók, történelmi személyiségekről adnak a szemlélőknek érdekes tájékoztatást.
Aztán még két kiállítás.
Egyik a nagy lóistálló padlásán elhelyezett állandó vadászati bemutató, a másik a kocsimúzeum. Aki Bábolnán jár, nézzen körül és találkozhat a múlttal, aligha tud kiszakadni a jelenből, amit falak közé sűrítve a mai Bábolna gazdasági tevékenységéről, életéről tanúskodó állandó bemutatóterem tükröz. Ámde Bábolnát nem képekből és grafikonokból, hanem száz vagy ezer hétköznapjából lehet igazán megismerni.
Képletesen szólva, Dunát lehetne rekeszteni a Komáromi Levéltárban és a Pannonhalmi Főapátság irattárában őrzött, a birtokvitákról tanúskodó iratokkal. Mintha egész Komárom megye perben állt volna önmagával.
Ezek az okmányok, amelyek a civakodásnak jó néhány változatát vetítik elénk, úgy vélem, jól tükrözik vissza azt a korszakot, amelyben Bábolna birtoklásáért és a körülötte levő falvak megtartásáért folyt öldöklő harc. A helytörténetre kíváncsi olvasóknak sorakoztatok fel néhányat.


Forrás:
http://www.pettkoiskola.sulinet.hu/kepek/Regikepek/thumbnails/00046.jpg

 

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz