Üdvözlet

Felhasználói név:
Jelszó:

Adatok megjegyzése
Bejelentkezés / regisztráció:

[ ]
[ ]

Véletlen képek



Közelgő Események

Nincs közelgő esemény

Találkozzunk a Facebookon!

Legenda az arab lóról


A mesék országában történt.

Nagy sereggel támadtak egy vitéz kis népre. Megölték a királyt és elfoglalták a földet. A király fia is csak álruhában tudott menekülni. És sokáig bolyongva úttalan utakon, lovászgyereknek állott be egy királyi istállóba. Ott folyamatosan a lovak között forgolódott mindig és olyan ügyesen végezte dolgát, hogy lovászmester lett belőle. De ugyan furcsán gondozta a királyi istálló lovait. Nyolc napig még egy korty vizet sem adott a lovaknak.

A nyolcadik napon pedig eleresztette a lovászmester a királyi ménes valamennyi lovát a víznek a tenger felé. A szomjazó állatok megpillantván a tengert, feléje iramodtak, vágtattak, száguldtak, hogy nyolcnapi szomjúságukat enyhítsék.

Egy vén öreg kanca nem követte a többit. Adjuze megállott a tenger partján. Ez az öreg Andjuze mintha nem is látná a vizet. Úgy állt ott mozdulatlanul, mintha nem szomjazott volna ő is a többi lóval nyolc napon keresztül.

Mélázva állott a tengerparton az öreg Andjuze, a vén kanca. Kisvártatva a tengerből egy mén jött ki. Ez a tengerből kilépő mén meghágta a parton álló kancát. Így lett a Kohailan al Adjuze.

A következő esztendőben kanca született, Kohajlan. Az álruhában szolgáló királyi ifjú ennek a Kohailan el Andjuze és Kohajlannak az ivadékát gondosan nevelte.
Ebben az időben kegyetlen haragban volt egymással a két szomszéd király. Háborút viseltek, véres háborút. Már régen viaskodtak s egyik sem tudott a másikon győzelmet venni. megsokallták az oktalan vérontást. S az ellenség ifjú királya párviadalra hívta ki az öreg királyt. Lázongott mindenki, de legjobban az álruhás királyfi, a lovászmester. Egyszer aztán a király szépséges leánya meglátta és meghallotta, ahogyan a lovászmester mérgelődött magában.
És az apja királyi trónusa elé járult.
- Én édes királyi apám! Nem hallgathatom el, aminek látója, aminek hallója voltam.
- Miket láttál és hallottál én édes lányom - szólt búsan az öreg király.
- Azt láttam, hogy a lovászmester fölment a ház tetejére s mérgében a ház falát ütötte, hogy a bokájából kiserkent a vér és pirosra festette a ház falát, - közben pedig azt mondogatta: így verném én szét a te fejedet bősz király, királyi gazdámnak legyőzhetetlen ellenfele.
Az öreg király szólt az őröknek:
- Hívjátok a lovászmestert királyi színem elé.
Az álruhában levő királyi ifjú régen várta már ezt. Büszkén lépett a király elé, pedig a fénylő arany trónus csak úgy kápráztatta a szemét.
- Ki vagy te?
- Nevem Zir, Manzurnak, a harcban elesett királynak a bujdosó fia vagyok. Hontalan. Mikor ellenségeim országunkat elfoglalták elmenekültem új hazát keresni. Jó sorsom idehozott s álruhában itt álok szolgálatodra. Régóta egyetlen vágyam, hogy ellenségedet, az én ellenségemet is legyőzve lássam.
- Tudod-e, hogy ellenségünk kihívott bennünket párbajra - szólt az öreg király és mélyen belenézett az ifjú szemébe.
- Tudom.
- Megvívsz-e helyettem a legdrágább kincsért - és lányára mutatott.
A lovászmester epedő szemekkel nézett a szép királylányra és így szólt.
- Le fogom győzni ilyen bérért a legyőzhetetlent is.
- Menj királyi istállómba és válasz lovat, fegyvertáramból pedig lándzsát.
A lovászmester a mének közül kiválasztotta kedvenc paripáját, Kohajlan Ibn el Adjuzét, aki alig várta már, hogy száguldjon, mint a villám. Lándzsát viszont a fegyvertárban nem talált, ezért az öreg király a saját lándzsáját nyújtotta át a fiúnak.
Az ifjú királyfi tíznapos kemény párviadalban győzedelmeskedett ugyan, de legyőzni nem tudta, pihent lovakat váltogató ellenfelét.
A tizenegyedik napon lova nyakára hajolt, átölelte és ezeket súgta a lova fülébe:
- Én édes ménem, Kohajlan Ibn el Adjuze! Atyád a tenger vizében él, iparkodj, hogy ma az ellenséget legyőzzem.
Aztán, mint az égből sistergő haragos villám rohant az ellenfélnek.
Nem látott olyat az óta sem a világ!
A tizenegyedik napon rövid tusa után legyőzte ellenfelét.
És Kohajlan Ibn el Adjuzének, amelyiken büszkén lovagolt a királyi sátor felé, nem is habzott a háta.
A királyi sátorból pedig leszállt a király szépséges leánya, a hős vitéz elébe járult és ne is kérdezzétek, hogy mit súgott a fülébe!
…. De az bizonyos, hogy egy pár lett belőlük, a diadalában, mámorban úszó nép nagy örömére.
Eddig az arabs ló legendája.
Ettől származott a puszták beduinjének legnagyobb büszkesége: a lova, - mondják, mesélik száz meg száz évek óta a vándorló arabok.



Koheila (eredeti arab kanca)